itthon

Nagyon gyorsan eltelt az idô, ma éjszaka már indulunk vissza Portugáliába. Idén az ünnepeket nagyon meghitten, nyugalomban töltöttük. Tudatosan alakítottam így a dolgainkat, mert másfél éve, amikor legutóbb itthon voltam Filipével, nagyon sûrû volt a program. Mindenkivel találkozni akartam, így bejártuk az egész országot. Közben pedig azon is aggódtam, hogy Filipe is jól érezze magát. Ennek az lett a vége, hogy én végig idegeskedtem, és rosszul éreztem magam. Idén nem utaztunk sehová, és alig találkoztam barátokkal. A családommal töltöttünk minden idôt. Egy hétig velünk voltak a bátyámék a gyerekekkel, ami fantasztikus volt. Most láttam  elôször az unokahugimat, és rögtön szerelmes is lettem. Filipe rengeteget játszott a fiúkkal, és amikor csak lehetett a kis hercegnôt is az ölébe vette. Erre persze ritkán volt lehetôsége, mert a pici lányra mindenki igényt tartott. Ilyen az öt hónaposak élete. Olyan szép és nyugodt volt most minden!

A barátokkal való találkozások során már vegyesebb élményeim születtek. Igazság szerint alig találkoztam valakivel. Tesómék egész karácsonyig itt voltak velünk, így semmire sem maradt idô az ünnepek elôtt. Meglátogattuk az egyik egyetemi barátnômet és a férjét. Velük nagyon jót beszélgettünk, és a barátnôm letett elém egy bekeretezett ultrahangos képet. 15 hetes a baba! De akadt olyan találkozás is, ami után másmilyen érzésekkel lettem "gazdagabb". Egyrészrôl most elôször éreztem azt, hogy már nagyon más körülöttünk minden. Teljesen mások a problémáink, más környezetben élünk. Ezzel persze nem lenne probléma. Vannak barátaim, akikkel mindez fel sem tûnik, sok-sok év után sem. Azonban most voltak olyan megnyilvánulások, amiket nem igazán értettem. Vagyis inkább nem akartam megérteni. Kicsit olyan érzésem volt, hogy vannak akik nem tudnak ôszintén örülni annak, hogy így 29 évesen (nem kapkodtam el), rengeteg belefektetett munka után, elindult valamerre az életem. Vagy csak nehéz elfogadniuk azt, hogy változnak a dolgok. Voltak olyan helyzetek is, amik kimondottan rosszul estek. Na de nem panaszkodom, nem vagyunk egyformák. Vannak dolgok, amiket így kell elfogadni. Mindenesetre egy kicsit csalódott voltam.

Ma még pihenhetünk egy kicsit, aztán kezdôdik a lakás- és autókeresés. Új év, új élet. Így megy ez az elmúlt 3 évben. Azt pedig csak csendben merem ideírni, hogy már hiányzik Portugália.

feliz natal

Ez a negyedik karácsony azóta, hogy megismertem Filipét, de most elôször ünnepelünk együtt. Neki ez az elsô ünnep a családja nélkül, éppen emiatt izgultam is egy kicsit. Az ô családja hatalmas, a karácsony pedig úgy telik, hogy mindenki összegyûlik, és buli van hajnalig. Az én családom szûk körben ünnepel csak. Nagy a földrajzi távolság közöttünk, plusz a nagyszüleim sem élnek már, egy kivételével. Tegnap délután láttam Filipén, hogy egy kicsit szomorkodott, de szerencsére rendeztek egy maratoni skype beszélgetést a családdal, és minden megoldódott. Este beszéltünk a bátyámmal és az unokaöcsikkel+unokahugival is, mert sajnos már ôk sem voltak itt velünk. Tesóm készenlétes volt, így haza kellett menniük. Az ajándékozás után pedig társasoztunk, majd lórumoztunk éjfélig. Ez a mi családi kártyajátékunk, és már Filipe is egész jól belejött.

Ami pedig a menüt illeti, idén változtattunk egy kicsit. A hagyományos karácsonyi vacsora nálunk az Apukám által fôzött halászlé és rántott hal. Idén emellé készítettünk citromos-kakukkfüves pisztrángot is, zöldborsópürével. A rántott halhoz kikevertem azt a majonézes-hagymás-citromos-savanyú uborkás mártást, amit a lazachoz szoktam készíteni. Nagyon finom volt minden. Ma pedig megsütöttük az 5 kilós pulykánkat. Természetesen Jamie-hez fordultam tanácsért. Végül ezt az áfonyás-mandarinos-rozmaringos pulykát készítettük el. 

Csináltam mellé rozmaringos krumplit, narancsos sárgarépát, mézes-kakukkfüves fehérrépát, és természetesen a gravy sem maradhatott el. Jamie lazán csak a 'best turkey in the world' nevet adta ennek a pulykának. Azt hiszem van benne valami. Anyukám azt mondta, hogy legalább 15 éve nem evett ilyen finom ételt, Filipe pedig alig bírta abbahagyni az evést, szóval ISTENI volt. Mindenkinek ajánlom, próbáljátok ki! A hús is fantasztikus lett, egyáltalán nem száradt ki. Holnap pedig a maradékból ezt készítem majd el.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

így történt

Az utolsó napok a hazautazás elôtt már nagyon sûrûn teltek. Próbáltam összepakolni a lakást, hogy miután visszajövünk a magyar karácsonyozásból, már csak költözni kelljen. Végül persze nem sikerült mindent bedobozolni, de már nem idegeskedem. Portimão-t úgy hagytuk el, hogy még nem tudtuk, hogy hová költözünk. Filipe ugyanazon a napon választott szakirányt, amikor a gépünk ment Magyarországra. Iszonyú idegeskedés volt ülni az irodában, ahol az egész zajlott, és nézni a monitoron, ahogyan eltûnnek az állások. Filipe onkológus lesz Faro-ban, én pedig nagyon büszke vagyok rá. Rendesen elfáradtunk, és még elôttünk állt egy közel négy órás repülôút, ami éjfélkor indult. Az ajándékokat Filipe családjának már elôzô nap beszereztük. Jó döntés volt, mert képtelen lettem volna aznap még ajándékok után is szaladgálni.

Helyettem végül Filipe apukája, húga, és Silvia barátnôm választottak szakirányt. Elôzô nap készítettem egy listát a maradék helyekbôl, és elküldtem nekik. Folyamatosan tartottam velük a kapcsolatot, pontosan tudtam, hogy mi történik, és hogy mely helyek keltek már el. Ugyanolyan ideges voltam, mint pár nappal korábban, amikor Filipe választása zajlott. Benne volt a pakliban, hogy csak Faro-tól 60 km-re kapok munkát. Végül elcsíptem a listámról az elsô helyet, Faro-tól 17 km-re. Ez 20 percet jelent kocsival. Emlékszem, hogy amikor gimibe jártam, fél órát utaztam a suliba. Az egyetemen ugyanez volt a helyzet. Szóval ez a 17 km egyáltalán nem sok. Kihívás viszont van benne, hiszen még mindig nem vagyok gyakorlott vezetô. Az elsô pár hét biztos nagyon kemény lesz, de majd megszokom ezt is. Silvia mesélte, hogy amikor meglátták a kijelzôn, hogy elvittem a helyet, amit szerettem volna, örömükben megölelték egymást Filipe húgával. Cukik!

Közben a Portimão-i barátaink sorra rendezték a búcsú vacsorákat. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, hogy nem vagyok ott velük. Januárban mindenki szétszéled. Hiányozni fognak nagyon! Silvia Évora-ba megy, ami durván másfél órányira van tôlünk. Nem a világ vége! :)

future life

Én már teljesen szabadság lázban élek! Remélem idén a mai nap lesz az utolsó munkanapom. Feltéve hogy elengednek december utolsó két napjáról. Na de nem is a munkahely a lényeg. Hanem az, hogy szombaton (1 év távollét után) már otthon leszek. Vasárnap pedig megölelgethetem az unokaöcsiket, játszhatunk sokat, és végre elôször megpuszilgathatom és megszagolgathatom az 5 hónapos babaillatú unokahugimat. Filipe egyébként nem tudom, hogy hogyan fogja túlélni a hideget. A szigeten szinte egész évben állandó a hômérséklet, így ha a hômérô 10-15 fok alá süllyed, akkor ô már fázik. Természetesen plusz, nem mínusz.

Múlt héten megmondom ôszintén, hogy kicsit elkeseredtem. Kijöttek az álláshelyek a szakorvosképzéshez, és átgondoltuk a lehetôségeinket. A tavalyi vizsga, ami alapján rangsorolnak minket, és ami alapján választhatunk munkahelyet és szakirányt, nem sikerült túl fényesen egyikônknek sem. Én akkor még javában a portugállal küzdöttem, plusz egyikônk sem stréber. Ez a vizsga pedig mindenfajta logikus gondolkodást, klinikai tudást nélkülöz. Száraz adatokat kell bemagolni. Ami nekem sosem ment. Szóval a lehetôségeink limitáltak. Én gasztroenterológus szerettem volna lenni. Ha otthon maradok, akkor már javában szakorvosjelölt lennék. Itt tudtam, hogy erre esélyem sincs, mert a gasztro helyekhez nagyon jó pontszám kell. Elfogadtam, belenyugodtam. Emlékszem, hogy még tavaly ilyenkor is úgy gondoltam, hogy inkább leszek háziorvos az isten háta mögött Portugáliában, mint hogy otthon maradjak. Múlt héten viszont, amikor kijöttek a helyek, és az egész reálissá vált, akkor elkeseredtem. Elbizonytalanodtam a két éve meghozott döntésemben, és elbizonytalanodtam saját magamban is. Nem csak családorvos lehetek, hanem például belgyógyász is. De itt belgyógyásznak lenni nem olyan jó dolog. Rengeteget kell dolgozni, a 24 órás sûrgôsségi ügyeletekrôl nem is beszélve, ami család mellett elég kemény. Nagyon érdekes szakma, de elképesztô mennyiségû tudást és ismeretanyagot kell elsajátítani. Nem tudom, hogy az én képességeim elegendôek-e ehhez. Szarul pedig semmit sem érdemes csinálni. Egy szó mint száz, a családorvoslás tûnik a legkézenfekvôbbnek, abból a szempontból is, hogy Filipével együtt maradhassunk helyileg.

Miután elkeseredtem, fogtuk magunkat, és végigjártuk az összes háziorvosi központot itt délen, Algarve-ban. Szeretnénk itt maradni. Szépen elvezettem egyhuzamban 120 km-t Spanyolországig. Januárban vennem kell egy autót, mert valamivel munkába kell majd járnom. A tömegközlekedés Lisszabonon és Portón kívül értelmezhetetlen fogalom. Van, de a gyakorlatban nincs. Úgyhogy keményen edzenem kell.

De mesélek elôször arról, hogy milyenek az "egészségközpontok", ahogyan a portugálok hívják. Egy-egy helyen 5-6 orvos dolgozik, de például a mostani helyen, ahol vagyok, 15 orvos van. A háziorvos tevékenységi köre sokkal kiterjedtebb, mint otthon. A családorvos itt tényleg az egész családot kezeli, nincsenek külön gyermek háziorvosi praxisok. A terhesgondozástól kezdve, a csecsemôgondozáson keresztül, egészen a  diabétesz szakrendelésig, mindent a családorvos csinál. Természetesen van lehetôség a különbözô szakterületre irányítani a betegeket, de a komplikáció nélküli esetek mind az egészségközpont szintjén maradnak. A háziorvos végzi a méhnyakrákszûrést, ahogyan a méhen belüli spirál felhelyezését is. Sok központhoz tartozik alap sürgôsségi osztály röntgennel és rehabilitációs osztály is. Van ahol van trópusi és utazási betegség, és TBC szakrendelés. Szakképzett nôvérek segítik a munkát, akik a sebkötözéstôl kezdve a varratszedésig, mindent csinálnak. Szóval a lehetôség adott sok mindenre. Ha valaki tettrekész, akkor ezt tényleg lehet nagyon jól csinálni. 

Miután megnéztük a központokat, kicsit megnyugodtam. Nagyon különböznek az otthoni praxisoktól. Persze vannak itt is isten háta mögötti helyek, lepukkant rendelôvel, ahová lasszóval kell fogni az orvosokat. Kettô ilyet láttunk, de reméljük ezt elkerülöm. Plusz próbáltam reálisan nézni a dolgokat. 1 év távlatából minden megszépül. Magyarország is. Lehet engem utálni ezért, de én jelenleg nem szeretnék otthon élni. Az okokra egyre kevésbé emlékszem, mert már nem élnek bennem olyan elevenen. De egy elég biztos érvem azért van. Még sosem voltam olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint az elmúlt egy évben.

Aztán ki tudja még mi lesz. Lehet januárban egy központi lisszaboni kórház belgyógyászatán találom magam. Jövô héten minden kiderül!

izgalmak

A december csupa izgalom. Azzal kezdôdött, hogy elmentem fodrászhoz. Tudni kell, hogy az én hajam még sosem volt befestve. Kicsiként szôke voltam, utána pedig mogyoróbarna. Elôfordult, hogy megkérdezték ismeretlenek, hogy mivel festem a hajam, mert nagyon szép színe van. Szóval sosem éreztem szükségét a festésnek. Viszont lassan 30 leszek 1 év múlva haha, plusz az utóbbi idôben már nem olyan a fénye, mint régen volt. Szóval jött a nagy elhatározás, hogy akkor most! Semmi drasztikus, csak világosabb csíkokat szerettem volna, ilyen "jessicaalbásat". 

Jessica és a katasztrófa

Megmutattam szépen a képet a fodrásznak, mondtam hogy ilyen hajat szeretnék, ilyen csíkokkal. Természetes hatás, mintha a nap szívta volna ki. Ô pedig mondta, hogy oké, rendben. A végeredmény katasztrófa lett. Fehérre leszívott melírcsíkok vannak a hajamban. Vagyis inkább sárgás-zöldes-szürke. Amikor láttam, hogy ez nagyon nem az, amit szerettem volna, akkor szóltam, és a nô tett-vett a hátam mögött, miközben én a mosóban ültem. Mint utólag kiderült, igyekezett korrigálni a dolgot, és bemosóval beleszínezett még egy színt. Úgy sejtem ettôl van benne a sárgás árnyalat. Nem viccelek, konkrétan sokkot kaptam. Kifizettem az iszonyú sok pénzt és eljöttem. Anélkül, hogy hisztit rendeztem volna. Bár az arcomon szerintem biztosan látták, hogy sokkos állapotban vagyok, mert az egyik fodrász ezt mondta: 'Ez most hirtelen nagy váltás, de higgye el, megszokja majd!'. Nem, nem fogom megszokni. De mivel teljesen szét van roncsolva a hajam, így úgy döntöttem pihentetem egy kicsit, és majd csak otthon festetem vissza barnára. Addig pedig így maradok. Kár, hogy a munkahelyen nem járkálhatok sapkában. Szóval prosti-pornósztár fejem van most.

Az izgalmak folytatódtak azzal, hogy kijöttek az állások, 1 hét! késéssel. Tegnap feltették a választás idôpontját is. Személyesen kell választanunk szakirányt, a megadott idôpontban. Jövô hét péntekre van repülôjegyünk. Egy darabig azon idegeskedtem, hogy biztosan el kell tennem a jegyet. Pénzt veszítek, és ami sokkal rosszabb, értékes napokat a családommal tölthetô idôbôl. Aztán eldöntöttem, hogy majd megkérem egy barátnômet, hogy válasszon a nevemben. Pont amikor már megbarátkoztam ezzel a gondolattal, kijött a lista, hogy pont az utazás napján választok. A gép Lisszabonból megy, ahol a választás is zajlik. Mint a mesében! Erre ma leszedték az elsô listát, és feltettek egy újat. Mondanom sem kell, hogy én a megadott idôpontban már Magyarországon leszek. Komolyan nem akarom  elhinni ezt a fejetlenséget. Szóval mehetek a közjegyzôhöz meghatalmazást íratni.

Mindeközben pedig Apukámnak mellhas CT-je volt tegnap. A tüdôszûrôn találtak egy gyûrûárnyékot. Sikerült megszereznem a röntgent, amit elküldtem egy radiológus barátomnak. Plusz a tüdôgyógyász ismerôsöm, aki elküldte nekem a felvételt, is megnézte. Mindketten azt mondták, hogy ne izguljunk, valószínûleg csak egy vetület. Elolvastam a CT leletet ma, elvileg minden rendben.

Ma pedig elkezdtem ajándékokat vásárolni a két unokaöcsémnek és az 5 hónapos unokahugimnak. Plusz online játékboltban kinéztem nekik a játékokat. Jobban izgulok, mint ôk.

És még csak harmadika van.

countdown

Tegnap lementünk a partra sétálni, és eszembe jutottak az első napok itt. Hihetetlen, hogy milyen hamar eltelt ez az év. Közben már elkezdtem összepakolni a dolgainkat, úgy hogy azt sem tudom hová megyünk. Illetve azt sem, hogy együtt megyünk-e. Érdekes módon önmagamhoz képest egész nyugodt vagyok. Két év portugál élet után azt hiszem illik ezt is megtanulnom, haha. Tegnap éppen vákuumos tárolózsákokkal játszottam. Amikor Filipe hazajött megmutattam neki is, hogy mekkora menőség, de ő nem értékelte. Pedig szerintem zseniális.

Portugália végül kijutott a brazil foci világbajnokságra, és mivel itt a labdarúgást a nép ópiumának nevezik, most mindenki boldog. Én azért vagyok boldog, mert megkaptam a 13. havi fizetésemet (bár megkurtítva az új adók miatt), és 3 hét múlva megyek haza. 

Most hétvégén megint kirándulni megyünk, most Santiago do Cacém-be, ami Alentejo tartományba esik, Algarve-tól északra. A rezidensekkel megyünk, ez lesz az utolsó közös buli, mielőtt mindenki szétszéled. Van is kedvem menni, meg nem is. Meglátjuk milyen lesz. Ide megyünk, messze mindentől, ki a természetbe. Bár ha szakadni fog az eső, akkor nem lesz akkora menőség, de remélem tudok majd nagyokat sétálni. Elviszem a maradék barackpálinkát is, mert a többiek már nagyon várják.

Ezeket a képeket múlt héten készítettem a kedvenc sétaútvonalamon. Estefelé volt már, szóval a képek nem az igaziak. Na ez például nagyon fog hiányozni.

ritkán ilyen nyugodt az óceán

most kezd éledni a természet

majdnem harminc

Szóval a hétvégén születésnapom volt. Idén egész jól viseltem a dolgot. Pláne, hogy Sevillában töltöttem barátokkal. Az utazás előtti este Filipe nagyon kitett magáért. Főzött nekem finom vacsorát, vett virágot, csokit, pihe-puha pulóvert és egy meleg kötött sálat. Azt mondta, hogy benézett a szekrényembe, és úgy gondolta ezekre majd szükségem lesz, ha hazamegyünk, hogy ne fázzak. Hát nem cuki?! Plusz pirospont jár azért, hogy a sál tökéletesen megy a zöld télikabátomhoz.

Sevilla két és fél óra innen kocsival, szóval közel van. A nyári andalúz körútunknak amiről végül sosem írtam persze része volt, de végül semmit sem láttunk a városból. Az 5 napos út utolsó állomása volt Sevilla. Késő este érkeztünk meg fáradtan, és lefeküdtünk aludni. Másnap reggel felkeltünk, és szerettük volna felfedezni a várost, de az autó nem indult el. A akkumulátor feladta. Először azt hittük, hogy csak lemerült, ugyanis a szállásadóink segítségével sikerült betolni az autót. Ezután nem állhattunk meg, mert az akkumulátornak újra kellett töltődnie, így úgy döntöttünk, hogy inkább hazaindulunk, és majd máskor visszajövünk. Végül kiderült, hogy jól tettük, mert az akku meghalt és ki kellett cseréltetnünk. Alapvetően szerencsénk volt, mert mindez az utolsó napon történt, közel a határhoz.

Egyre nagyobb Spanyolország rajongó kezdek lenni. Barcelonába szerelmes lettem rögtön, ahogyan az andalúz városokba is. Nagyon hangulatosak a kis utcákkal és gyönyörű épületekkel. A portugálok mindig azt mondják, hogy a spanyoloknál nem lehet jókat enni, semmi extra sincsen a konyhájukban. Eleinte nem akartam ezt elhinni, de azt hiszem igazuk van valahol. A portugál ételeket jobban szeretem, bár az is tény, hogy jobban ismerem. Ami pedig az andalúz tengerpartokat illeti, nem veszik fel a versenyt Algarve-al. Algarve gyönyörű. Visszatérve Sevillához, két napunk volt csak bejárni a várost. Rengeteget sétáltunk. Szeretem sétálva felfedezni a városokat, de sajnos sokszor feleslegesen bolyongtunk, aminek én semmi értelmét sem látom. Mindenkinek megvan a saját utazási stílusa. Én térképpel és útikönyvvel szeretek utazni. Előre általában nem szoktam nagyon tanulmányozni az úticélokat, de azért átfutom a dolgokat, hogy legyen fogalmam arról, hogy hová is megyek. Éttermet is úgy szeretek választani, hogy vagy a tripadvisor-ön, vagy a lonely planet-en megnézem, hogy hová érdemes menni. Ha van ismerősöm, aki ismeri az adott helyet, akkor őt is megkérdezem. Eddig ez még mindig bejött. Most öten utaztunk, és sokszor úgy éreztem, hogy nehéz alkalmazkodnom a többiekhez, lásd pl. értelmetlen bóklászás. Lehet öregszem, de elhatároztam, hogy ezentúl csak olyanokkal utazom majd, akiket jól ismerek. 

A képek pedig mesélnek majd helyettem Sevilláról.

Puente del Cristo de la Expiración

Plaza de Toros

Torre del Oro

Giralda/Catedral

Reales Alcázares

Reales Alcázares

Bairro de Santa Cruz

Plaza de España

Plaza de España

Sevilla felett az ég hazafelé

maradok

A napokban akadtam rá erre a projektre, és megnéztem az első dokumentumfilmjüket, amit New York-ban készítettek. Aztán elkezdtem gondolkodni ezen a menjek/maradjak kérdésen, de legfőképpen a honvágyon. Egyszer már írtam itt arról, hogy szerintem a magányos embereknek van honvágya. Ezt mai napig így gondolom. Természetesen nekem is hiányoznak dolgok, és néha engem is elkap a gépszíj. Megfigyeltem, hogy nálam ez nagyjából fél év után szokott bekövetkezni, amire van egy egyszerű megoldás. Félévente haza kell menni.

15 évesen három hónapot töltöttem Írországban. Messze a családomtól, és a megszokott környezetemtől. Egy ír családnál laktam, és egy igazi lányiskolába jártam. Nagyon szerettem ott lenni, jól éreztem magam a családban és az új barátaimmal is. Mindezek ellenére minden egyes nap sírtam, mert nagyon hiányzott minden otthonról, ami azt hiszem valahol érthető, hiszen még csak 15 éves voltam. Akkoriban kevés helyen volt internet, így többnyire leveleztem mindenkivel. Szinte naponta kaptam leveleket a családomtól, osztálytársaktól, barátoktól. Ma a kapcsolattartás egészen máshogyan működik. Hihetetlen mértékben leegyszerűsödött, de így kihalt az egészből a vágyakozás és a nosztalgia honvágy. Emlékszem, hogy hogyan sóvárogtam az otthonról kapott levelek után, vagy hogy milyen izgatott lettem, amikor hallottam bármilyen Magyarországgal kapcsolatos hírt. Ilyen élményeim ma már nincsenek. Bármikor skype-olhatok bárkivel, és ha igényem van rá, akkor akár egész nap olvashatom az otthoni híreket. Az egyetem alatt dolgoztam pár hónapig Londonban. London egy nagy kaland volt, minden tekintetben. Egyszer sem volt honvágyam, bár a körülmények is egészen mások voltak. Pontosan tudtam, hogy mikor megyek haza. Ahogyan azt is, hogy mindez csak átmeneti, és minden egyes percét ki kell élveznem a kinti életemnek. Most pedig itt élek Portugáliában, lassan két éve és még maradok egy jódarabig.

Persze nem mondom azt, hogy nem aggasztanak dolgok. Például az, hogy nyáron megszületett az unokahugom és még nem találkoztunk. Vagy az, hogy az unokaöcséim elfelejtenek majd. Nőnek mint a gomba, és én mindebből kimaradok. Arra pedig, hogy a szüleim öregszenek, és egyre nagyobb szükségük lesz ránk, gondolni sem merek. Az újságíró lány mondja azt a filmben, hogy azok az emberek, akiknek igazán szoros családi kapcsolatai vannak, az sosem lesz boldog külföldön. Belém hasított a kérdés, hogy akkor én most hálátlan vagyok? Vagy furcsa? Ugyanis én boldog vagyok. Régebben minden egyes nap beszélgettem az Anyukámmal. Mindenről. A barátaimmal is rengeteget beszélgettem. Ha valami bánatom volt, azt átrágtam mindenkivel, aki közel állt hozzám. Ha történt velem valami jó, akkor rögtön elújságoltam. Aztán valahogy mindenki egyre elfoglaltabb lett, és az én igényeim is megváltoztak. Ha problémáim vannak, azokat megoldom egyedül. Persze komoly dolgokban mai napig kikérem mások véleményét, de egyre ritkábban fordul elő, hogy döntésképtelen lennék. Mostanság kb. heti kétszer beszélgetek Anyukámmal, a barátokkal pedig emaileket váltunk. Ha otthon maradtam volna, akkor sem lennének a dolgok máshogyan. A szüleim és a bátyám (az ördögfiókákkal) 5 órányi autóútra laknak egymástól, a barátaim többsége pedig külföldön vagy Budapesten él. Mindenki szétszóródott. Néha irigylem azokat, akiknek az élete konzerválva maradt, úgy ahogyan otthagyták, vagy ők is maradtak. Természetesen nekem is van hová hazamennem, de ahhoz, hogy megkapjam az "otthon élményt", be kell utaznom az egész országot. Sosem kötődtem igazán helyekhez és tárgyakhoz, mindig az emberek érdekeltek.

Azon is elgondolkodtam, hogy én mit is keresek itt, Portugáliában. A film mindkét főszereplője, azért indult el, hogy valóra váltsa az álmait. Az egyikőjük karriert szeretett volna építeni, a másikójuk pedig ki akart törni az otthoni nincstelenségből. Kemény munkával mindketten teljesítették az álmaikat, de mégsem tűnnek boldognak. Mindkettejük életéből hiányzik egy nagyon fontos tényező. Egészen más lenne a történetük, ha lenne egy társ az életükben. Ahogyan az enyém is egészen más lenne Filipe nélkül. Én alapvetően miatta költöztem ide. Persze egyéb tényezők is szerepet játszottak. Például az, hogy nagyon megszerettem Portugáliát azalatt a három erasmus-os hónap alatt. Vagy az, hogy én egyébként sem Magyarországon képzeltem el az életemet. Ha nem találkozom Filipével, akkor most Nagy-Britanniában élnék valahol. Szóval engem a szerelem hajtott, hogy ilyen nagy szavakat használjak, plusz az otthoni jövőkép hiánya. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni magam otthon. Hogy a könnyebb utat választottam-e, azt nem tudom. Itt sem volt könnyű elkezdeni egy új életet, ahogyan otthon sem lett volna az. A nagy különbség azonban az, hogy az itteni élet felépítéséhez volt kedvem és motivációm. Így tanultam meg portugálul egy év alatt, azóta sem tudom, hogy hogyan. Szeretem a munkámat, szeretem a portugál barátaimat. Szeretem azt, hogy jól élek a fizetésemből, és nem kell azon törni a fejem, hogy hogyan keressek eleget ügyeskedéssel hálapénzzel ahhoz, hogy legyen egy kis megtakarításom. Közel sem annyi a fizetésem, mint azoké akik Németországba, Angliába vagy Észak-Európába emigráltak, de amíg itt az óceán egy köpésre,  az évi napsütéses órák száma 3038 (az otthoni duplája), és az emberek kedvesek és mosolygósak (az igen súlyos problémák ellenére is), addig igazság szerint ez engem nem érdekel. Szeretem a portugál életemet. Az más kérdés, hogy januártól újra fel kell építeni egy újat, és az az élet már nem csak hónapokra vagy egy évre fog szólni. De ami a legfontosabb, továbbra is motivált és tettrekész vagyok.

noodles

Imádom a noodles-t. Kövezzetek meg, de sokáig a zacskós változatát ettem. Koncentrált ízek vannak benne és szupergyors. Egy ideje leszoktam a zacskósról, és én magam készítem el. Éppen abból, amit itthon találok. Ezerféle variációban elkészíthetô. Én ma ilyet csináltam.

Noodles (1 személyre)

• 1 kis fej hagyma
• 65 gramm risztészta (noodle)
• 500 ml víz
• 1 marék zöldborsó
• 1 marék spenót
• 1/2 teáskanál gyömbér
• 1 teáskanál currypaszta
• 1/2 leveskocka (csirke)
• piri-piri vagy cayenne-i bors (bármi ami csípôs)
• olívaolaj

Az apróra vágott hagymát üvegesre pirítom egy mély edényben. Hozzáadom a gyömbért, currypasztát, piri-pirit, majd felöntöm a vízzel, és beledobom a leveskockát. Amikor felfôtt a víz, beledobom a borsót és a spenótot, és pár percig forralom az egészet. Végül beleteszem a rizstésztát, és 4 percig fôzöm kis lángon. Kész! 10 perc az egész.

A spenótra egyébként pár éve találtam rá, és azóta szenvedélyes szerelemben élünk. Megunhatatlan, fantasztikus zöldség. Nemrég tudtam meg, hogy a mi szerelmünk régi történet. Anyukám rengetegszer fôzött nekem spenótot, amikor kisbaba voltam.

factor x

Elkezdtem nézi a portugál X-Faktort. Itt ez az első évad, teljesen új a műsor. Nem indultam nagy elvárásokkal, ugye az otthoni élményekből kiindulva. Csak a comment:com-on szoktam olvasni néha, hogy mi zajlik most otthon, és van egy sanda gyanúm, hogy a c:c-n megfogalmazott kritika sokkal érdekesebb, mint a valóság. Visszatérve a portugálokra, számomra úgy indult ez az egész, hogy vasárnap esti szórakozás, plusz tv-t nézi mindig jó, mert fejlődni lehet vele (természetesen a nyelvtanulásra gondolok). Véleményem a portugál műsorokról itt.

Egyelőre abszolút pozitív csalódás az egész. Most a válogatók mennek, és szinte mindenki hihetetlenül tehetséges. Persze ehhez kell az is, hogy ne rendezzenek évente két tehetségkutatót, mint otthon. Ami nagyon tetszik, hogy kimarad az emberek alázása. Az a pár próbálkozó, aki nem jut tovább, de mégis bekerül az adásba, mind jó arc. Például a helyi nyugdíjas klubot vezető néni, akit mindenki imád, de énekelni nem tud. Viszont több életerő és boldogság van benne, mint sok tizenévesben. Vagy a kamaszfiú, aki szintén nem tud énekelni, de hihetetlen figura, az anyukájával együtt. Plusz valahogy mindenkinek karaktere van. Emlékszem az összes szereplőre. Persze lehet, hogy ez csak a műsorkészítők érdeme.

Jöjjenek az én eddigi kedvenceim. Az abszolút favorit az Azori-szigeteki 16 éves lányka. Imádom az erős portugál tájszólását. Filipe is Azori-szigeteki, ráadásul pont Ponta Delgada-i, mint ez a lány. Filipének már nincsen olyan jellegzetes kiejtése, de a családja nagyon cukin beszél. Szóval ez a lányka elképesztően tehetséges, és cuki, és szerény, és ott ragyog az a "szigetlakóság" a szemében, mint az én Filipémnek.

A másik kedvencem a feka srác Portóból. 

Meg persze vannak olyanok is, mint ő, aki ebből él és háttérénekes. Persze nem rossz, de én jobban szeretem az olyan kis csiszolatlan gyémántokat, mint a szigetlakó lány.

A zsűriről pedig még nem is beszéltem. A kopasz fickónak van egy Grammy-díja, ami szerintem nem rossz. A Sony Portugal elnöke egyébként. A szemüveges faszi, aki engem nagyon emlékeztet Bakács "Settenkedőre", és éppen ezért idegesít is, fesztiválokat szervez. A piros hajú pin-up lány valami hihetetlen jó arc. Sugárzik belőle a kedvesség, a törődés. Imádom. Egyébként egy híres portugál zenekar, a The Gift énekesnője. Eddig csak egy számukat ismertem. Pár napja viszont elkezdtem hallgatni a legújabb albumukat, és nagyon tetszik. Igazi őszi zene. Annak ellenére, hogy az album címe Primavera, azaz tavasz. Lehet velem van a baj.

A műsorvezető srácot láttátok? A csupa mosoly fiúcska. Mekkora cuki már. 

Ui: Ezentúl Filipe nevét "é"-vel írom, ha ragozom, ami helytelen a helyesírási szabályok szerint, pont a kiejtés miatt. Kötôjellel lenne helyes, de annyira "magyartalannak" tűnik, és annyira az agyamra megy, hogy ezentúl egybeírom és kész.

ázik-fázik

Egyik napról a másikra tél lett. A tél itt 15º-ot jelent. Ma, amikor felébredtem nagyon fáztam. Megnéztem, hogy hány fok van a lakásban, és tényleg jól éreztem. 16º van. Kint is, bent is. Mivel nincsen fűtés, így házi csizmában, pulóverben és vastag köntösben szoktunk itthon lenni. Néha kesztyűt is szoktam húzni, mert a 15º-os lakásban egy idő után elkezd a kezed is fázni. Nem tudom elmondani, hogy mennyire utálom ezt. A következő lakásba szereltetünk fűtést. Van egy német fickó, aki kitalált egy rendszert, és itt él Algarve-ban. Gondolom fázott ő is. Követ használ radiátorként, amit elektromos áram melegít fel éjszaka. Az áramszolgáltatóval lehet valami spéci szerződést kötni, hogy az éjszakai áramfogyasztás olcsóbb legyen. A rendszer egyáltalán nem drága, szóval nekem ez mindenképpen kell. Amikor elkezdtem Portóban élni, folyamatosan beteg voltam, ahogy a lengyelek, németek, belgák és még sorolhatnám is. Igaz ott volt olyan, hogy arra értem haza az esernyőket kifordító viharos esőből, hogy 10º-os a lakás. Persze van hősugárzó, meg olajradiátor, de ezek mind árammal mennek. Amúgy tavaly Portóban sapkában és polár pizsamában aludtam télen, hogy ne legyek állandóan beteg. Mostanra azt hiszem megszoktam a hideget, de megszeretni sosem fogom. Számomra az optimális hőmérséklet lakáson belül a 20-21º. Amióta lehet szabályozni, a szüleim is ezt tartják a panelban. A legrosszabb tényleg az, amikor szakad az eső, iszonyúan fúj a szél, a magas páratartalomtól pedig a csontodig hatol a hideg, és a 10º-ot valójában 5-nek érzed, de nem gondolhatsz arra, hogy nem baj, mindjárt hazaérek a melegbe és de jó lesz. Hazaérsz a jégverembe. Ja és a ruhák száradási sebességéről még nem is beszéltem. Van, hogy egy hét alatt sem száradnak meg.  Itt sincsen kolbászból a kerítés, de én ezeket elfogadom, és továbbra is imádok itt élni.

Selinda nyafogva panaszkodik című rovatunkat hallották.

things and stuff

Hétfőn egyedül ebédeltem az egyik bevásárlóközpontban, majd visszamentem dolgozni, mert 12 óráztam. Az a durva, hogy fogalmam sincsen mikor volt utoljára ilyen. Január óta vagy kollégákkal, vagy Filipe-vel ebédelek. A pasim elment Lisszabonba autót venni, és csak másnap este jött haza. Szóval az első egyedül alvás is megvolt. Megmondom őszintén, hogy jó volt egy kicsit teljesen egyedül lenni. Másnap pedig elsétáltam a rendelőbe. Csak fél óra volt, sütött a nap, én pedig Nouvelle Vague-ot hallgattam. Jó volt, na. 

A hétvégén itt volt Zizu Londonból, és csináltunk mindenfélét. Voltunk vásárolni (képek hamarosan vol.1), tengerparton sétálni, múzeumban, vacsorázni, ebédelni, és egy buliba is belefutottunk. Péntek este a vásárlás után elmentünk vacsorázni az egyik tengeri herkentyűs étterembe, és összefutottunk három rezidens barátommal. Ők pedig rábeszéltek, hogy üljünk be egy pohár valamire velük. Aztán arra, hogy menjünk el bulizni. Tény, hogy nem kellett nagyon győzködni. Táncoltunk, beszélgettünk, szóval jó volt. Úgy feküdtem le aludni hajnal ötkor, hogy jaj csak nehogy másnapos legyek holnap, mert mennünk kell mindenfelé. Szóval benyomtam két pohár vizet és egy paracetamolt. Jól tettem, mert másnap aznap csak álmos voltam. Zizu hozott nekem csodaszép ajándékokat is (képek hamarosan vol.2).

´Note to myself´, vennem kell egy laptopot. Másfél éve csak táblagépet használok (munkahelyen kívül), amit imádok, de nagyon más egy rendes gépen tenni-venni. Ugye az én régi laptopomat a szüleimnek adtam, és egész idáig nem éreztem szükségét egy újnak. Amióta viszont felváltva dolgozunk Filipe-vel (ő délelőtt, én pedig délután), így délelőttönként mostanában leültem a géphez és megéreztem a különbséget.

Hétvégén kaptam egy sms-t az egyik orvos kollégától a mikrobiológiáról, akivel a pénteki buliban futottunk össze. Előtte csak munka ügyben beszéltem vele, amikor a főnököm elküldött megsürgetni a tenyésztés eredményeket. Érdekes srác, szörfös utazó, meg minden. Na de a lényeg, hogy elhívott foci meccset! nézni. Pár hete szakított a barátnőjével, és szerintem nem tudta, hogy nekem van Filipe. Tegnap is írt, hogy van-e kedvem pókerezni, mert azon gondolkodik áthív pár embert. Úgy gondoltam, hogy ideje jelezni, hogy van valakim, így megkérdeztem, hogy Filipe is jöhet-e. Feldobta a napomat, hogy ismerkedni akar. Százezer éve nem volt ilyen, hogy egy pasi elhívott volna valahová. Kell az ilyen, na.

Igen, és a miénk a Golf. Csodaszép, a részletek nagyon szépen vannak kidolgozva. Nagyon futurisztikus, van benne mindenféle vezetést segítő program, hogy minél alacsonyabb legyen a  fogyasztása. Én kicsit félek tőle, de majd összebarátkozunk. Egyébként 2013-ban a Golf VII lett az év autója, úgyhogy szerintem nagyon jó választás volt. Én csak golfinho-nak hívom, ami portugálul delfint jelent. Mondom, barátkozunk.

itt van az ôsz, itt van újra

Ma arra ébredtem, hogy szakad az esô és sötét van. Az ôsz sajnos itt ezt jelenti. Nem a csodaszép sárguló leveleket, és nem is a kicsit csípôs, de napsütéses idôt, amit annyira szeretek. Szóval 'note to myself', ôsszel kell hazamenni. Ma pedig a szandál! után, felveszem a vastag, vízhatlan bôrcsizmámat és a tavaszi kabátomat.

A családorvoslás továbbra is elég lassú unalmas nekem. Heti háromszor délután járok dolgozi, ami egyrészt tökjó, mert aludhatok 9-ig vagy akármeddig. Plusz reggel tudok pakolgatni itthon, és mindig csilli-villi minden. A hátrány az, hogy este 8-ra érek haza, és így heti egyszer van szabad délutánom (hétfôn reggel és este is bent vagyok, 12 óra). Lassan megtanulok oroszul is, mert az ukrán fônököm minden második betege ukrán, orosz vagy moldáv. Na de errôl ennyit. Nem itt fogom kitanulni az orvoslást. Ja és 'note to myself 2', hihetetlen pesszimista és érzékeny vagyok az idegen emberekre mostanában. Gyakorlatilag az összes helyen, ahol idén dolgoztam, úgy indultam, hogy engem biztosan mindenki utál és hülyének néz. Pedig alapvetôen tökjól kijöttem eddig mindenkivel, és mindenhol dícsérték a munkámat. De az elején valahogy nagyon érzékenyen reagálok mindenre, és a legkisebb dologba is belemagyarázom, hogy na engem tuti utálnak. Azt hiszem önbizalmat kellene vennem valahol.

Úgy volt, hogy Filipe holnap eladja a bálnát, és felmegy Lisszabonba elhozni a Golfot. Az egész üzlet egyre furcsább. Az autó állítólag a francia VW tesztautója volt. 11.000 km van benne, és még nincs egy éves. Jár hozzá még egy év garancia a gyártótól. Letettük a foglalót, és vártunk egy hetet, hogy rendszámot kapjon, mert nem volt neki. Francia sem, merthogy tesztautó. A kocsi gyönyörû, tökéletes állapotban van. Folyamatosan derülgettek ki furcsaságok, például a fickó mondta, hogy elviszi check-up-ra a Volkswagen-hez. Filipe beszélt a VW-vel, de a kocsi nincs regisztrálva a rendszerükben. Ez egyébként lehetséges, de így puszira el kellene hinni, hogy minden oké az autóval, és ô tényleg megvizsgáltatta. A következô bonyodalom az volt ma! (ugye holnap lett volna megkötve az üzlet), hogy kiderült a kereskedô nem akarja rögtön átíratni a Filipe nevére az autót. Úgy gondolták, hogy majd kötünk egy elôszerzôdést, kifizetjük a pénzt, majd marad a kereskedés nevén. Állítólag a rendszám kikérése után x ideig nem lehet tulajdonost váltani, wtf?! Ez az x idô az elsô telefonhívás idején 60 nap volt, aztán 1 hónap, végül pedig amikor Filipe mondta, hogy beszélt az ügyvédjével (és tényleg), aki szerint ez nonszensz, lecsökkent 10 napra. Most hívott minket a kereskedô, hogy kedden mehetünk a kocsiért. Tudom én, hogy Portugáliában semmi sem egyszerû, pláne ha bürokrácia is van a dologban, de nekem ez akkor is bûzlik. Utánanéztünk a kereskedésnek, és találtunk embereket, akik tôlük vettek rendszám nélküli autót, és minden rendben volt a garanciával és az adás-vétellel is. Szerintem mi elvisszük a kocsit a Volkswagen-hez mielôtt fizetnénk. Biztos, ami biztos. Így viszont visszalépett a vevônk a bálnára, mert nem akart tovább várni.

Mivel mostanában mindenki a SheInside-ról beszél, így én is megnéztem magamnak. Rendeltem egy zakót és két felsôt. Kívancsi vagyok a minôségre és a méretekre. Ha bejön, akkor még biztosan rendelek, mert tele van a kívánság kosaram. Hihetetlen jó dolgaik vannak.

lassú víz, partot mos

Annyi mindenrôl mesélhetnék, de valahogy sosem jutok el idáig. Írhatnék például arról, hogy voltunk a Zoomarine-ban delfineket, fókákat, madarakat nézni, és felültünk mindenféle vidámparkos szerkezetre. Arról is mesélhetnék, hogy milyen volt a Petisco (tapas?) fesztivál, ami egy hónapig tartott és most lett vége. Persze van magyarázatom mint mindenre a blogolás elhanyagolására. Egyrészt lusta vagyok és kifogásokat keresek. Így, hogy napközben dolgozom és egész nap házon kívül vagyok, esténként csak pihenni van kedvem. Sorozatokat nézni és olvasni. Másrészt pedig elszomorít megrémít, hogy az írásom színvonala folyamatosan romlik. Nagyon keveset olvasok magyarul, gyakorlatilag csak blogokat. Tv-t, filmeket egyáltalán nem nézek. A magyar nyelvhasználatom leredukálódott a családommal és a barátaimmal való kommunikációra. Csendben jegyzem meg, hogy ez is folyamatosan csökken és ez is nagyon elszomorít megrémít. Így amikor mostanában a blogra gondolok, akkor mindig ezek a dolgok jutnak eszembe. Valahogy összekapcsoltam a fejemben a blogot ezekkel az érzésekkel, ami azért rossz, mert tényleg szeretem ezt a blogot. Mostanában egyébként fura módon mindenkinek "blogválsága" van. Legalábbis az én kedvenc bloggereimnek. Szervezhetnénk egy szupervíziót igazán.

Cserébe viszont a portugálom folyamatosan fejlôdik. Gyakorlatilag már mindent megértek. Beszélhetnek gyorsan, bármilyen tájszólással, bármilyen akcentussal. Erre pár napja döbbentem rá. Így utólag visszagondolva fogalmam sincsen, hogy hogyan csináltam végig az elsô hónapokat, amikor még keresgélnem kellett a szavakat, és hatszor végig gondoltam, hogy nyelvtanilag helyes-e a mondat, mielôtt kimondtam volna.

Az elôzô hétvégét Lisszabonban töltöttük, Filipe húgánál, aki most kezdte az orvosi egyetemet szegény. Voltunk ikeázni, és vettem egy nagy, meleg paplant télre. Azóta vettem hozzá szép huzatokat is. Egyet a Zara Home-ban akciósan, a másikat a Primark-ban szuper olcsón. A zara féláron volt és csodaszép. Vettem hozzá sötétlila lepedôt is. Ha minden igaz találtunk egy autót, de nem merem elkiabálni. A héten minden kiderül. Voltunk az LX Factory-ben Lisszabonban. Egy régi gyár területén alakítottak ki egy kis kreatív szigetet. Vannak állandó boltok és utcai árusok is. Régiségek, desingner cuccok, hangulatos éttermek és kávézók. Engem leginkább a londoni Portobello-ra emlékeztet (de hasonló Camden és Bricklane is). Ici-pici a londoni piacokhoz képest, de én nagyon élveztem. Kicsit ijesztôen brit volt minden, de engem nosztalgiával töltött el. Egyre jobban szeretem Lisszabont. Mondtam is Filipe-nek, hogy itt akarok élni. Lehet írnom kellene egy listát, hogy mi szól mellette és ellene. Az élet majd úgyis eldönti decemberben, hogy mi legyen. Kicsit úgy érzem most, hogy nem sok beleszólásom van a dolgokba. A rezidens évnek lassan vége. A vizsgát, mely eredménye alapján választhatok szakterületet, már tavaly novemberben megírtuk (amikor még alig beszéltem portugálul). Ezen már változtatni nem tudok, így azt választom majd, amit az élet dob.

Megvettük a jegyeket is haza, december közepére. El sem hiszem, hogy mindjárt itt van. Gyorsan elment ez az év. Elvileg itt az ôsz, bár úgy, hogy itt még mindig 24 fok van, nehéz ezt elhinni. 

Most pedig megyek, és eszem egy jó véres steak-et ebédre, mert néha ilyet is kell.

cars

Autóvásárlásban vagyunk. Két hete minden nap kocsikat nézünk, kezdek szakértô lenni. A kis piros autó átkerült Lisszabonba, Filipe húgához, aki most kezdte az egyetemet. Mi pedig egy 16 éves, hatalmas bálna Mercedesszel maradtunk, amire nekem "nincsen" jogosítványom. Szóval pár hete véget ért a vezetô karrierem, megint. A helyzet nem egyszerû, mert itt délen sokkal kevesebb autót árulnak, és az árak is magasabbak, mint északon. De ugye Portó 600km innen, szóval nem egyszerû csak úgy átruccanni, megnézni pár autót. Képzeljétek vezettem mindenféle csodákat, persze csak elhagyatott helyeken. Ezek az új, 2-3 éves autók fantasztikusak.

A héten elmentünk Faro-ba is, és sikeresen belefutottunk egy balesetbe. Vagyis a baleset futott belénk. Szépen araszoltunk egy kétsávos fôúton, amikor azt éreztem, hogy megdobta valami az autót. Nekem le sem esett elsôre, hogy mi történt. Így megkérdeztem Filipe-t, aki felvilágosított, hogy belénk jött valaki hátulról. Mindez persze egy kisvárosi késdobáló elôtt történt, így kaptunk ajándékba helyi alkoholista bácsikat is, akik mindent "okosan'' kommentáltak. A baleset csúcsidôben történt, így sikerült leállítanunk a forgalmat a kisvárost átszelô forgalmas országúton. Kezdett elmérgesedni a helyzet a minket kerülgetô autók között, így természetesen az egyik pilóta-napszemüveges, alkoholtól pirospozsgás arcú bácsi beállt egy síppal forgalmat irányítani. Én lepôdtem meg a legjobban, hogy mûködött. A többiek pedig lelkesen támogatták, és fényképeket készítettek az eseményrôl. Végül kiért a rendôrség és elrendeztük a dolgokat. A mi bálnánknak gyakorlatilag semmi baja sem lett, a másik kocsi eleje viszont összetört. Ez a bálna szerintem elpusztíthatatlan, de én akkor sem szeretem.

Ôt viszont nagyon szeretnénk.

Volkswagen Golf VII

kirigami

Kislány koromban volt egy kirigami mesekönyvem. Valami orosz mese volt, medvével és cimbalommal. Imádtam azt a könyvet. Órákat képes voltam eltölteni azzal, hogy a kiugró formákkal játszottam, és új meséket gyártottam hozzájuk.

Amikor legutóbb Londonban jártunk, a Bricklane-i vásárban volt egy ázsiai fiú, aki kirigami képeslapokat árult. Elképesztôen gyönyörûek voltak. Próbáltam információkat kiszedni belôle, de csak annyit mondott, hogy nem ô a mûvész, és nincsen elérhetôségük. Végül semmit sem vettem, mert drága volt, és a srác hozzáállását is furcsának találtam.

Ma levelet kaptunk Ausztráliából. Egy képeslap volt benne. Filipe emlékezett, hogy mennyire odavoltam a kirigamiért, és ezt találta nekem. Megmondom ôszintén, hogy elpityeregtem magam.

Összecsukva...

...és kinyitva. Puszi!

az utolsó három hónap

Véget ért megint egy blokk, de ahogy mindig, már el is kezdôdött egy új fejezet. Hétfôn volt az utolsó napom a belgyógyászaton. Elbúcsúztam Eduardo-tól, meg mindenkitôl. Most egy kicsit furcsa a pörgés, és a sok munka után újra a nyugalom. Egyelôre nem panaszkodom, de van egy olyan sejtésem, hogy egy-két hét múlva már nagyon hiányozni fog a kórház.

A háziorvosi létesítmény, ahol  most dolgozunk, nagyon durva. Két éves az épület, szóval csak ámultam és bámultam. Hatalmas és több, mint 15 orvos dolgozik itt. Az én tutorom, egy orosz orvosnô, szabadságon van a héten, így én le lettem passzolva a hétre egy majdnem nyugdíjas háziorvosnak, aki nagyon kedves és közvetlen velem, de iszonyúan unja már az egészet. Ahogyan Filipe tutora is. Mindketten csak arra várnak, hogy nyugdíjba mehessenek. Remélem az orosz doktornô majd visszaadja a reményemet a családorvoslással kapcsolatban, mert egyelôre nem sok maradt. Viszont kaptam egy ajándékot, a mai napot. Nincsen senki, akivel ma lehetnék, így azt mondták, ha gondolom, akkor szabadnapot adnak nekem. Szóval ma szépségnapot tartok, ami már nagyon rám fér. Eszembe is jutott egy kardiológus a sûrgôsségirôl, aki amikor megtudta, hogy belgyógyász akarok lenni, rögtön azt mondta, hogy "Ugye most viccelsz?! Láttál már ápolt és jólöltözött belgyógyászt?".

A konyhát és a nappalit is ideje lesz kitakarítani. Tegnap megint fôztem fantasztikus sült csirkét. A kórházba sütött tutibiztos süti receptemet pedig sikerült elrontanom a hétvégén, így duplán kellett elkészítenem. Szegény Filipe pedig mehetett vajat venni este 9-kor. A sütit nem sütöttem elég ideig, így beleragadt a formába. A kikapart, kissé nyers maradékot visszadobtam a sütôbe tegnap este, és csináltam hozzá vaníliakrémet. Most pedig vár a hûtôben. Azt hiszem kicsit túltengenek az energiáim.

Abba pedig bele sem akarok merek gondolni, hogy decemberben újra költözünk. Fogalmam sincsen, hogy hová, és azt sem tudom, hogy sikerül-e majd egy városba kerülnünk. Az utóbbi négy évben, legalább évi egyszer költöztem. Nem mókás.

kincsek

Pár dolog, aminek nagyon örültem mostanában:

• AZ ÓRA, így nagybetûkkel. Több, mint egy éve kinéztem és most végre az enyém. Ebay persze és fele annyiért, mint amennyibe a boltban kerül.

Michael Kors Rose Gold

• Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem az utóbbi idôben években semmi sem tetszik a boltokban. Éppen ezért, ha nagy ritkán megtetszik valami, akkor azt megveszem. Fôleg azért, mert szinte mindig csak basic darabokat veszek. Ô például szerelem volt elsô látásra. Pihe-puha és nagyon meleg.

• Végül pedig a zsákmányok a helyi cigányoktól, akik ilyeneket készítenek, és a parton árulják ôket. Darabja 3€.

parabéns

Észre sem vettem, hogy a héten egy éves lett a blog! Gyorsan elment.

Pinterest

szeptember végén

Azt álmodtam, hogy hazaköltöztem. Egész pontosan Budapestre. Hideg volt, köd és szürkeség mindenütt. Egyedül jártam az utcákat, ázva-fázva és albérletet kerestem. Aztán felébredtem, kinéztem az ablakon, megláttam a ragyogó napsütést, és megnyugodtam, hogy nyár van.

Anne tegnap hazament. Pénteken elmentünk táncolni-bulizni, csak lányok. Az este olyan jól sikerült, hogy a tegnapi napot jóformán az ágyban töltöttem, ma pedig alig bírok járni az izomláztól. Hiányoznak nagyon a barátaim, és hiányzik London is. Lehet, hogy novemberben megszököm egy hétvégére. A konyhám egyébként úgy néz ki, mintha atomtámadás érte volna. Sokat fôztünk Anne-el, és ez meg is látszik. Cserébe viszont ma isteni körtés crumble-t reggelizhetek, amit a Silvia-tól kapott mézédes körtékbôl csináltunk. Silvia a szülei kertjébôl hozta nekem, ahogy a zöld fügéket is. Anne-el csináltunk falafelt, humuszt és rikottás-spenótos-paradicsomos canellonit is. A héten alig ettem húst, mert Anne vegetariánus. Filipe meg is jegyezte ma, hogy ugye ma fôzöl nekem csirkét?!

Ma kicsit kipofozom a lakást, sütök csirkét!, délután pedig lemegyünk a partra sétálni és ütögetni a brazil ütôinkkel.

Anne-el pedig megegyeztünk, hogy imádjuk az afrikai zenéket.

látogatók

Anne-el együtt megérkezett az esô is. Hónapok óta nem esett. A kiszáradt föld újra rozsdaszínû lett. Úgy irigyeltem mindenkit, aki az ôszrôl és az esôrôl írt mostanában, mert itt nyoma sem volt és ugye én szeretem az évszakokat. Azóta újra nyár van, Anne örömére, mert nem esôt nézni jött Londonból.

Azt hittem, hogy majd segít a szüleim látogatása a honvágyamon, de azt hiszem kicsit nehezebb lett minden miután elmentek. Olyan jó volt tudni, hogy itt vannak és este találkozunk. Vagy felkelni reggel és tudni, hogy ott pihennek a másik szobában. Miután elmentek, a honvágy csak felerôsödött. Annak ellenére, hogy sokat mászkáltunk az itteni barátainkkal. Vacsorák, játékok, mindenféle dolgok. Félévente haza kell mennem és kész.

Anne-nek most nagyon örülök. Tele van energiával, vidám és iszonyú jókat lehet vele beszélgetni. Hat éve vagyunk barátok. Gyakorlatilag az elsô naptól kezdve, ahogy találkoztunk. Ô tanított meg kávét fôzni az elsô étteremben, ahol dolgoztam, és ô vitt el Damien Rice koncertre a Wembley-be a második hetemen Londonban. Mindig számíthattam rá, bármiben. Pár hónapig együtt is éltünk, egy szobában. Nagyon jó idôszak volt, imádtam Londonban élni. Valahogy az utóbbi években nem történnek ilyen találkozások az életemben, mint amilyen a mi egymásra találásunk volt Anne-el. A barátságokért is meg kell dolgozni. Bár azt hiszem ez a korral jár. Egyre kevésbé vagyunk nyitottak a világra és másokra is. Legalábbis én ezt érzem mostanában. Túlságosan lekötnek a saját dolgaim.

Angolul most nehezen kezdtem el beszélni. Hónapok óta nem beszéltem a nyelvet, és felhagytam az angol olvasással is. Már csak portugálul és magyarul olvasok. Persze a második napon már minden folyékonyan ment újból. Mindenesetre nagyon tisztelem irigylem azokat, akik simán váltanak a nyelvek között. Anne német, magyar gyökerekkel. Gyerekkorában még beszélt magyarul, de már semmire sem emlékszik. 10 éve él Londonban, szóval tökéletesen beszél angolul. Portugálul is tud, mert évekig brazil barátja volt. Plusz sokáig németet tanított Londonban, szóval tényleg ért a nyelvekhez. A vicces az volt, hogy még ôt is összezavarta az, amikor találkoztunk a nagynénjével, aki itt él, és németül beszéltek egész nap. 

Az óceánpart pedig fantasztikus az utóbbi idôben. Eltûnt a rengeteg turista, és már kánikula sincsen. A víz még mindig meleg, és minden csöndes a parton. 

Ma elmentem életem elsô spinning órájára és nagyon jó volt. Tényleg el kell kezdenem sportolni, borzasztó hogy milyen lusta vagyok. Blogot írni is.

jogo

Marcipánördögtôl érkezett.

1. Kinek a tehetségét irigyli legjobban?

Én nagyon irigylem azokat az embereket, akik bármilyen szituációban nyugodtak tudnak maradni. Akkor is magabiztosak, amikor fogalmuk sincsen, hogy mit is kéne tenniük, és akkor is, amikor nem tudják a választ a kérdésre. Éppen a magabiztosságuk miatt bíznak meg bennük mások. Akkor is, ha nincsen igazi tudás a kezükben. Én sajnos nem tudom magam ilyen jól eladni. 

2. Melyik a kedvenc könyve és miért?

Nekem inkább kedvenc íróim vannak. Akikre nem tudok ráunni: J.D. Salinger (imádom a Teddy-t a Kilenc történetbôl),  Nick Hornby, Gabriel García Márquez, Murakami Haruki, Chuck Palahniuk. Most hirtelen ôk ugrottak be.

3. Ha újraélhetné élete egyetlen pillanatát, akkor melyik lenne az?

Jópár éve megtanultam azt, hogy nem érdemes a múltban élni. Semmit sem szeretnék újraélni. Nem forog hátrafelé a fejem.

4. Mi az a téma, amirôl nem szeret beszélni?

Politika és az otthoni nehézségek. Jó lenne néha azt hinni, hogy nem is léteznek.

5. Mi az a tulajdonság, amit a legjobban kedvel a másik nemben?

Erre a kérdésre egészen máshogyan válaszoltam volna pár évvel ezelôtt (Filipe elôtt). Régen mindig a kiszámíthatatlan, "érdekes", világutazó, önzô, nyughatatlan férfiak vonzottak. Ma már nem vágyom ilyesmire. Szeretem, a megbízhatóságot, olykor kiszámíthatóságot, és a nyugalmat. 

6. Ki az, aki a legjobban elkapta az ön lényegét, és mit mondott pontosan?

Ezt a kérdést nem tudom értelmezni.

7. Melyik a kedvenc idézete?

Szerintem még soha életemben nem idéztem senkitôl semmit. Viszont a közmondásokat szeretem. Megtalálni egy közmondás megfelelôjét egy másik nyelven, nagyon érdekes.

8. Mi a legértékesebb tulajdona?

Eddig a lézeres szemmûtétemre költöttem a legtöbb pénzt. Majd elválik, hogy megérte-e.

9. Hisz a halál utáni életben?

Nem.

10. Ha más hivatást kellene választania, mi lenne az?

Szeretek orvos lenni, bár még nagyon ingatag lábakon állok. Vannak napok, amikor imádom, de vannak napok, amikor azt érzem, hogy nem akarom ezt csinálni. Sokat kell még tanulnom.

Az egyetem vége felé, amikor láttam a régi barátaimat, hogy milyen szépen haladnak elôre az életben, elôttem pedig ugye, mint magyar orvos, nem állt éppen fényes jövô, akkor azt mondtam, hogyha újrakezdhetném, akkor nyelveket tanulnék és közgazdász lennék, hogy elhelyezkedhessek egy multinál. Sok pénz, gyorsan. Az igazság viszont az, hogy szerintem jó építész lennék. Kiélhetném a kreativitásomat, és a kényszerességemnek is hasznát venném. A valóság azonban az, hogy imádok emberekkel foglalkozni, szeretem a kis betegeimet. De biztos, ami biztos, kérdezzetek meg pár év múlva.

Továbbadom Shaktii-nek.

és ami mögötte van

Az elmúlt napokban a következôkkel töltöttem az idômet, blogolás helyett. A szüleimmel, akiket fél éve nem láttam. Munkával, Eduardo szabadságon van, így pár napja én vagyok a kis betegeinkkel, meg persze a nagyfônök. Meghalt az elsô és második betegem az elmúlt két hétben. Az elsô nagyon rossz volt.

Szóval ezek vannak Marcipánördög. Nem ignoráltam a játékot, aminek egyébként örültem, egyszerûen csak nem volt idôm.

városi legendák

Az egyedül vezetôsdi nagyon jót tesz nekem. Egész eddig gyökérnek éreztem magam, hogy tízéves a jogosítványom, én pedig nem tudok merek vezetni. A többieknek meg olyan természetes, mint a levegôvétel. Ma is hazavezettem egyedül, és elmentem a pasimért a kórházba este. Hah.

Eduardo, a kis gonosz, elküldött ma szakvéleményt kérni a kórház ügyeletes szívtiprójától. Dr. Jóképû egy belga fül-orr-gégész, kék szemekkel és világos hajjal. Ez itt egzotikum, ezért rajong érte minden kolléganôm. Én meg csak legyintek, hogy ugyan! Eduardo pedig azért gonosz, mert mindig olyan feladatokat ad pluszban, amikrôl tudja, hogy nem a kedvenceim. Igyekez mindig kirúgdosni a komfort zónámból, és ez nagyon jó. Ahogyan az is, hogy értékeli a munkámat és az erôfeszítéseimet. Legutóbb a szakrendelôben bemutatott az adminisztrátoroknak, és elkezdett fényezni, hogy milyen jól beszélek már portugálul, és hogy milyen sokat fejlôdtem az elmúlt hónapokban. Szóval cuki.

Filipe mesélte, hogy összeomlott délután a sûrgôsségi számítógépes rendszere. Ez azért probléma, mert mindent informatikus úton csinálunk. Laborok, vizsgálatok rendelése, eredmények lekérdezése, betegek áthelyezése, minden. Azt beszélik, hogy egy pszichiátriai beteg törte fel a kórház rendszerét, és tette tönkre. Ennek pont annyi valóságalapja lehet, mint annak a városi legendának, ami az egyetememen terjedt el. Egész pontosan az, hogy a pszichiáter professzor nem szívrohamban halt meg, hanem a szcientológusok mérgezték meg. Emlékszem, az egyik barátnôm nagyon izgatott lett a sztoritól. Mondta, hogy ezt el kell mesélnie a pasijának, mert imádják az összeesküvés-elméleteket.

Apropó pszichiátria. A mostani kórtermem nagyon izgalmas. Van egy ex-drogos HIV+ depressziósom, egy paranoid zavaros nénim és egy skizofrénem. Még jó, hogy belgyógyászaton dolgozom. A skizofrén néni irtó cuki. Szeret énekelni, és ha mosolygok rá, mindig visszamosolyog. Beszélgetni nem lehet vele, mert semmi értelme sincs annak, amit mond. De cserébe hagyja, hogy szurkáljam, amikor artériás vért veszek tôle. 

Ma az is megmelengette a kis szívemet, hogy Filipe találkozott a sebészet osztályvezetô fôorvosával, aki megkérdezte hogy vagyok. Azt is mondta a pasimnak, hogy én voltam eddig a legjobb rezidensük. Nekem is mondta már ezt, de azt hittem viccel. 

ribizli

Azt lefelejtettem az elôzô bejegyzésbôl, hogy a héten a zöldségesnél láttam ribizlit, és majdnem elsírtam magam. Gyerekkoromban rengeteg ribizlit ettem. Jó sok cukorral. Úgyhogy nagyon jó lesz, hogy a szüleim jönnek egy hét múlva meglátogatni, mert tényleg hiányzik már minden. A ribizlis könnyezés mögött is az van, hogy nagyon hiányzik a család és a barátok. Mondjuk a ribizlit is nagyon szeretem. Ilyet többet nem csinálok, hogy egy évig nem megyek haza, szabályok ide vagy oda. A mai nap ilyen nyafogós, na.

Viszont most láttam az unokahugimat fürdeni, és felöltöztették nekem az egyik ruhácskába, amit küldtem. A fiúk meg valami kalózosat játszottak éppen, és nem értek rá.

Ja és a Peanut butter cups-os Ben&Jerry's-t ma kikiáltottuk a világ legfinomabb jégkrémének. It's nuts!

melankólia

Filipe ma beírta a youtube-ba, hogy best Hungarian music, vagy valami ilyesmi, és a következô playlist-et dobta ki: Presszer Gábor, Takács Tamás, Hernádi Judit, Neo, Bonanza Banzai, Illés, Seress Rezsô...izé.

Egyébként mostanában nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. Honvágyam van, na. Jó lenne már hazamenni, mondjuk egy hétre, többre nem. Valamelyik nap megkérdezte egy kollégám, hogy mi hiányzik a legjobban otthonról, persze a családot és a barátokat leszámítva. Mondtam, hogy az évszakok. Hogy fázzon a fülem, meg az orrom télen. Nem értette. Jön a szeptember és úgy szeretnék tavaszi kabátban járni, sálat kötni a nyakamba, sárguló faleveleket látni, és mászkálni az avarban. Ja és van valami, amirôl azt hittem, hogy a büdös életben nem fog hiányozni, a tömegközlekedés. Hogy ülök és bámulok ki a fejembôl, és gondolkodom mindenfélérôl, vagy éppen olvasok. Régen mindig könyvvel mászkáltam. Most meg 5 percre lakom a kórháztól kocsival. 5 percre van minden. Tudom, fogjam be. Mások jógáznak, meditálnak, sportolnak, nekem pedig a tömegközlekedés volt a befelé figyelés helyszíne. Gáz, nem gáz, városi gyerek vagyok, na. Plusz sosem vagyok egyedül. Én, aki világéletében imádott egyedül lenni. Ki kell találnom valami tevékenységet, ahol egyedül lehetek.

Meg amúgy egy sörözôs-fröccsözôs beszélgetés is nagyon hiányzik valami kricsmiben. Egyrészt itt nincsenek kocsmák, vagy ami van, az is éjszaka nyit ki csak. Másrészt itt az emberek nem ülnek be beszélgetni valahová egy sör mellé. Kávé mellé igen, de sör! Harmadrészt az esti kimozdulás az vagy vacsora este tízkor, vagy hajnal egykor találkozunk valahol és megyünk bulizni. Negyedrészt az itteni ismerôseim csak fociról, a kórházról, bulikról és strandokról beszélgetnek. Semmi elvont melankolikus izé, vagy fekete humor.

És igen, a magyar melankólia is hiányzik. Itt is próbálkoznak panaszkodni a portugálok, de valahogy elnézve az idôjárást és a környezetet, nem hiteles a dolog.

Emlékszem, amikor elkezdtem Portóban erasmus-ozni, akkor iszonyúan élveztem, hogy egy büdös szót sem értettem a buszon vagy az utcán a beszélgetésekbôl. Felszabadított. Amikor visszajöttem, hogy na most én itt fogok élni, akkor iszonyúan megrémisztett, hogy basszus, hát azt sem értem mit beszélnek. Ma már értem, de ugyanúgy idegen vagyok.

olvas, pancsol

Hoztam pár könyvet Filipe apukájának könyvtárából. Nem vicc, tényleg van egy könyvtárszobája. (Lehet nagy házakat építeni, mert nem kell szigetelni és fûteni.) Ma elkezdtem olvasni Rachel Cusk Arlington Park címû könyvét portugálul, de amikor már az elsô oldalon, az elsô két mondatból minden második szót ki kellett volna szótároznom, akkor alábbhagyott a lelkesedésem. Nagyon szofisztikáltan igyekezett leírni a hajnali esôt, ahogy megcsillannak az esôcseppek a lámpafényben. Egy idô után áttértem arra, hogy oké, nem fogok szótározni. Oda tudom képzelni, hogy mi lehet leírva. Az más kérdés, hogy ez mennyire hatékonyan segíti a portugál tanulásomat. Bár megmondom ôszintén, hogy már nincsen kedvem kényszerbôl, szenvedve tanulni semmit. Így igyekszem csak olyan dolgokat csinálni, amihez kedvem van. Fura egyébként, hogy a szakmai dolgok tanulása is sokkal érdekesebbé vált, mert mindig tudom valami gyakorlati dologhoz kötni és nincsenek a nyakamon nyomasztó vizsgák sem, amikre azt sem tudom valójában mit is kéne megtanulni.

Egyébként pont ma fogalmaztam meg azon felháborodásomat Filipe-nek, hogy a portugálok nem szinkronizálnak semmit. Minden film és sorozat felirattal megy. Portugálul csak a brazil szappanoperákat, és a nem kevésbé butító portugál sorozatokat nézhetem. Tavaly, amikor még nagyban tanultam a nyelvet, elkezdtem nézni a sokatmondó Eper cukorral címû tinisorozatot. Cuki volt, én pedig hihetetlen boldog voltam, mert megértettem a rendkívül mélyenszántó párbeszédeket. Idén indult egy angólai szappanopera egy luandai divatmagazin (!) életérôl. Ez annyira bugyuta, hogy már szórakoztató. Nem akar komolykodni, mint a portugál sorozatok, és ez tetszett. Sajnos ezt is meguntam öt rész után. A szappanoperák mellett, az egyetlen dolog, ami portugálul van, azok a délutáni beszélgetôs mûsorok, illetve azok a programok, amikor bejelentkezek valami eseményrôl vagy fesztiválról, és a két mondatos felkonfok után jön egy Pimba (portugál mulatós) elôadó. Híradót persze nézhetek, más tényleg nincs.

Ma elôször mentünk le úgy az óceánparta, hogy idôben eszembe jutott behûteni a vizet, és tonhalas szendvicset is csináltam. A víz olyan hûs lett, hogy hazafelé úton sem tudtunk belôle inni. De legalább felavattuk az IKEA-s hûtôtáskánkat. A kedvenc partunkon voltunk. Átúsztunk a sziklák között a kicsi strandra, és visszasétáltunk.

Levittem a strandra is ezt a csodás könyvet, de fél oldalt, ha elolvastam belôle. Nagyon zavartak a szomszédok. Olyan párbeszédeknek voltam fültanúja, hogy:

Feleség: - Akkor ma te fôzöl?

Férj: hümmögve értetlenkedik

Feleség: - Jól hallottad, te fôzöl majd valamit. Én nem hívtam meg senkit sem vacsorára.

Férj: - Nem értem most mi bajod. Csirkét csinálni meg valami köretet nem nagy dolog. Meg amúgy is. A te rokonaid sokkal finnyásabbak.

És volt gumimatracuk, három kempingszékük, száz törölközôjük, amiket folyamatosan pakolásztak, és ránk szórták a homokot. Ja és be nem állt a szájuk. Én kérek elnézést, de ilyen körülmények között nem tudok az esôcseppek és a lámpák fényviszonyairól olvasni. Szóval helyette kártyáztunk, és az volt, mint mindig. Amikor Filipe vesztésre áll, akkor mindig én vagyok a csaló. De a legdurvább, amikor a tesóival játszunk valamit. Egyszerûen nem tudnak veszíteni.

Ja és Rachel Cusk helyett, egész nap Isolde-t olvastam. Obszesszív-kompulzív zavaromból kifolyólag elkezdtem olvasni a kezdetektôl, ami 2004-et jelent. Lassan elérem a 2005-öt. Aztán pár nap után úgyis feladom, mint mindig. Nem is vagyok igazi kényszeres.