maradok

A napokban akadtam rá erre a projektre, és megnéztem az első dokumentumfilmjüket, amit New York-ban készítettek. Aztán elkezdtem gondolkodni ezen a menjek/maradjak kérdésen, de legfőképpen a honvágyon. Egyszer már írtam itt arról, hogy szerintem a magányos embereknek van honvágya. Ezt mai napig így gondolom. Természetesen nekem is hiányoznak dolgok, és néha engem is elkap a gépszíj. Megfigyeltem, hogy nálam ez nagyjából fél év után szokott bekövetkezni, amire van egy egyszerű megoldás. Félévente haza kell menni.

15 évesen három hónapot töltöttem Írországban. Messze a családomtól, és a megszokott környezetemtől. Egy ír családnál laktam, és egy igazi lányiskolába jártam. Nagyon szerettem ott lenni, jól éreztem magam a családban és az új barátaimmal is. Mindezek ellenére minden egyes nap sírtam, mert nagyon hiányzott minden otthonról, ami azt hiszem valahol érthető, hiszen még csak 15 éves voltam. Akkoriban kevés helyen volt internet, így többnyire leveleztem mindenkivel. Szinte naponta kaptam leveleket a családomtól, osztálytársaktól, barátoktól. Ma a kapcsolattartás egészen máshogyan működik. Hihetetlen mértékben leegyszerűsödött, de így kihalt az egészből a vágyakozás és a nosztalgia honvágy. Emlékszem, hogy hogyan sóvárogtam az otthonról kapott levelek után, vagy hogy milyen izgatott lettem, amikor hallottam bármilyen Magyarországgal kapcsolatos hírt. Ilyen élményeim ma már nincsenek. Bármikor skype-olhatok bárkivel, és ha igényem van rá, akkor akár egész nap olvashatom az otthoni híreket. Az egyetem alatt dolgoztam pár hónapig Londonban. London egy nagy kaland volt, minden tekintetben. Egyszer sem volt honvágyam, bár a körülmények is egészen mások voltak. Pontosan tudtam, hogy mikor megyek haza. Ahogyan azt is, hogy mindez csak átmeneti, és minden egyes percét ki kell élveznem a kinti életemnek. Most pedig itt élek Portugáliában, lassan két éve és még maradok egy jódarabig.

Persze nem mondom azt, hogy nem aggasztanak dolgok. Például az, hogy nyáron megszületett az unokahugom és még nem találkoztunk. Vagy az, hogy az unokaöcséim elfelejtenek majd. Nőnek mint a gomba, és én mindebből kimaradok. Arra pedig, hogy a szüleim öregszenek, és egyre nagyobb szükségük lesz ránk, gondolni sem merek. Az újságíró lány mondja azt a filmben, hogy azok az emberek, akiknek igazán szoros családi kapcsolatai vannak, az sosem lesz boldog külföldön. Belém hasított a kérdés, hogy akkor én most hálátlan vagyok? Vagy furcsa? Ugyanis én boldog vagyok. Régebben minden egyes nap beszélgettem az Anyukámmal. Mindenről. A barátaimmal is rengeteget beszélgettem. Ha valami bánatom volt, azt átrágtam mindenkivel, aki közel állt hozzám. Ha történt velem valami jó, akkor rögtön elújságoltam. Aztán valahogy mindenki egyre elfoglaltabb lett, és az én igényeim is megváltoztak. Ha problémáim vannak, azokat megoldom egyedül. Persze komoly dolgokban mai napig kikérem mások véleményét, de egyre ritkábban fordul elő, hogy döntésképtelen lennék. Mostanság kb. heti kétszer beszélgetek Anyukámmal, a barátokkal pedig emaileket váltunk. Ha otthon maradtam volna, akkor sem lennének a dolgok máshogyan. A szüleim és a bátyám (az ördögfiókákkal) 5 órányi autóútra laknak egymástól, a barátaim többsége pedig külföldön vagy Budapesten él. Mindenki szétszóródott. Néha irigylem azokat, akiknek az élete konzerválva maradt, úgy ahogyan otthagyták, vagy ők is maradtak. Természetesen nekem is van hová hazamennem, de ahhoz, hogy megkapjam az "otthon élményt", be kell utaznom az egész országot. Sosem kötődtem igazán helyekhez és tárgyakhoz, mindig az emberek érdekeltek.

Azon is elgondolkodtam, hogy én mit is keresek itt, Portugáliában. A film mindkét főszereplője, azért indult el, hogy valóra váltsa az álmait. Az egyikőjük karriert szeretett volna építeni, a másikójuk pedig ki akart törni az otthoni nincstelenségből. Kemény munkával mindketten teljesítették az álmaikat, de mégsem tűnnek boldognak. Mindkettejük életéből hiányzik egy nagyon fontos tényező. Egészen más lenne a történetük, ha lenne egy társ az életükben. Ahogyan az enyém is egészen más lenne Filipe nélkül. Én alapvetően miatta költöztem ide. Persze egyéb tényezők is szerepet játszottak. Például az, hogy nagyon megszerettem Portugáliát azalatt a három erasmus-os hónap alatt. Vagy az, hogy én egyébként sem Magyarországon képzeltem el az életemet. Ha nem találkozom Filipével, akkor most Nagy-Britanniában élnék valahol. Szóval engem a szerelem hajtott, hogy ilyen nagy szavakat használjak, plusz az otthoni jövőkép hiánya. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni magam otthon. Hogy a könnyebb utat választottam-e, azt nem tudom. Itt sem volt könnyű elkezdeni egy új életet, ahogyan otthon sem lett volna az. A nagy különbség azonban az, hogy az itteni élet felépítéséhez volt kedvem és motivációm. Így tanultam meg portugálul egy év alatt, azóta sem tudom, hogy hogyan. Szeretem a munkámat, szeretem a portugál barátaimat. Szeretem azt, hogy jól élek a fizetésemből, és nem kell azon törni a fejem, hogy hogyan keressek eleget ügyeskedéssel hálapénzzel ahhoz, hogy legyen egy kis megtakarításom. Közel sem annyi a fizetésem, mint azoké akik Németországba, Angliába vagy Észak-Európába emigráltak, de amíg itt az óceán egy köpésre,  az évi napsütéses órák száma 3038 (az otthoni duplája), és az emberek kedvesek és mosolygósak (az igen súlyos problémák ellenére is), addig igazság szerint ez engem nem érdekel. Szeretem a portugál életemet. Az más kérdés, hogy januártól újra fel kell építeni egy újat, és az az élet már nem csak hónapokra vagy egy évre fog szólni. De ami a legfontosabb, továbbra is motivált és tettrekész vagyok.