olvas, pancsol

Hoztam pár könyvet Filipe apukájának könyvtárából. Nem vicc, tényleg van egy könyvtárszobája. (Lehet nagy házakat építeni, mert nem kell szigetelni és fûteni.) Ma elkezdtem olvasni Rachel Cusk Arlington Park címû könyvét portugálul, de amikor már az elsô oldalon, az elsô két mondatból minden második szót ki kellett volna szótároznom, akkor alábbhagyott a lelkesedésem. Nagyon szofisztikáltan igyekezett leírni a hajnali esôt, ahogy megcsillannak az esôcseppek a lámpafényben. Egy idô után áttértem arra, hogy oké, nem fogok szótározni. Oda tudom képzelni, hogy mi lehet leírva. Az más kérdés, hogy ez mennyire hatékonyan segíti a portugál tanulásomat. Bár megmondom ôszintén, hogy már nincsen kedvem kényszerbôl, szenvedve tanulni semmit. Így igyekszem csak olyan dolgokat csinálni, amihez kedvem van. Fura egyébként, hogy a szakmai dolgok tanulása is sokkal érdekesebbé vált, mert mindig tudom valami gyakorlati dologhoz kötni és nincsenek a nyakamon nyomasztó vizsgák sem, amikre azt sem tudom valójában mit is kéne megtanulni.

Egyébként pont ma fogalmaztam meg azon felháborodásomat Filipe-nek, hogy a portugálok nem szinkronizálnak semmit. Minden film és sorozat felirattal megy. Portugálul csak a brazil szappanoperákat, és a nem kevésbé butító portugál sorozatokat nézhetem. Tavaly, amikor még nagyban tanultam a nyelvet, elkezdtem nézni a sokatmondó Eper cukorral címû tinisorozatot. Cuki volt, én pedig hihetetlen boldog voltam, mert megértettem a rendkívül mélyenszántó párbeszédeket. Idén indult egy angólai szappanopera egy luandai divatmagazin (!) életérôl. Ez annyira bugyuta, hogy már szórakoztató. Nem akar komolykodni, mint a portugál sorozatok, és ez tetszett. Sajnos ezt is meguntam öt rész után. A szappanoperák mellett, az egyetlen dolog, ami portugálul van, azok a délutáni beszélgetôs mûsorok, illetve azok a programok, amikor bejelentkezek valami eseményrôl vagy fesztiválról, és a két mondatos felkonfok után jön egy Pimba (portugál mulatós) elôadó. Híradót persze nézhetek, más tényleg nincs.

Ma elôször mentünk le úgy az óceánparta, hogy idôben eszembe jutott behûteni a vizet, és tonhalas szendvicset is csináltam. A víz olyan hûs lett, hogy hazafelé úton sem tudtunk belôle inni. De legalább felavattuk az IKEA-s hûtôtáskánkat. A kedvenc partunkon voltunk. Átúsztunk a sziklák között a kicsi strandra, és visszasétáltunk.

Levittem a strandra is ezt a csodás könyvet, de fél oldalt, ha elolvastam belôle. Nagyon zavartak a szomszédok. Olyan párbeszédeknek voltam fültanúja, hogy:

Feleség: - Akkor ma te fôzöl?

Férj: hümmögve értetlenkedik

Feleség: - Jól hallottad, te fôzöl majd valamit. Én nem hívtam meg senkit sem vacsorára.

Férj: - Nem értem most mi bajod. Csirkét csinálni meg valami köretet nem nagy dolog. Meg amúgy is. A te rokonaid sokkal finnyásabbak.

És volt gumimatracuk, három kempingszékük, száz törölközôjük, amiket folyamatosan pakolásztak, és ránk szórták a homokot. Ja és be nem állt a szájuk. Én kérek elnézést, de ilyen körülmények között nem tudok az esôcseppek és a lámpák fényviszonyairól olvasni. Szóval helyette kártyáztunk, és az volt, mint mindig. Amikor Filipe vesztésre áll, akkor mindig én vagyok a csaló. De a legdurvább, amikor a tesóival játszunk valamit. Egyszerûen nem tudnak veszíteni.

Ja és Rachel Cusk helyett, egész nap Isolde-t olvastam. Obszesszív-kompulzív zavaromból kifolyólag elkezdtem olvasni a kezdetektôl, ami 2004-et jelent. Lassan elérem a 2005-öt. Aztán pár nap után úgyis feladom, mint mindig. Nem is vagyok igazi kényszeres.