melankólia

Filipe ma beírta a youtube-ba, hogy best Hungarian music, vagy valami ilyesmi, és a következô playlist-et dobta ki: Presszer Gábor, Takács Tamás, Hernádi Judit, Neo, Bonanza Banzai, Illés, Seress Rezsô...izé.

Egyébként mostanában nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. Honvágyam van, na. Jó lenne már hazamenni, mondjuk egy hétre, többre nem. Valamelyik nap megkérdezte egy kollégám, hogy mi hiányzik a legjobban otthonról, persze a családot és a barátokat leszámítva. Mondtam, hogy az évszakok. Hogy fázzon a fülem, meg az orrom télen. Nem értette. Jön a szeptember és úgy szeretnék tavaszi kabátban járni, sálat kötni a nyakamba, sárguló faleveleket látni, és mászkálni az avarban. Ja és van valami, amirôl azt hittem, hogy a büdös életben nem fog hiányozni, a tömegközlekedés. Hogy ülök és bámulok ki a fejembôl, és gondolkodom mindenfélérôl, vagy éppen olvasok. Régen mindig könyvvel mászkáltam. Most meg 5 percre lakom a kórháztól kocsival. 5 percre van minden. Tudom, fogjam be. Mások jógáznak, meditálnak, sportolnak, nekem pedig a tömegközlekedés volt a befelé figyelés helyszíne. Gáz, nem gáz, városi gyerek vagyok, na. Plusz sosem vagyok egyedül. Én, aki világéletében imádott egyedül lenni. Ki kell találnom valami tevékenységet, ahol egyedül lehetek.

Meg amúgy egy sörözôs-fröccsözôs beszélgetés is nagyon hiányzik valami kricsmiben. Egyrészt itt nincsenek kocsmák, vagy ami van, az is éjszaka nyit ki csak. Másrészt itt az emberek nem ülnek be beszélgetni valahová egy sör mellé. Kávé mellé igen, de sör! Harmadrészt az esti kimozdulás az vagy vacsora este tízkor, vagy hajnal egykor találkozunk valahol és megyünk bulizni. Negyedrészt az itteni ismerôseim csak fociról, a kórházról, bulikról és strandokról beszélgetnek. Semmi elvont melankolikus izé, vagy fekete humor.

És igen, a magyar melankólia is hiányzik. Itt is próbálkoznak panaszkodni a portugálok, de valahogy elnézve az idôjárást és a környezetet, nem hiteles a dolog.

Emlékszem, amikor elkezdtem Portóban erasmus-ozni, akkor iszonyúan élveztem, hogy egy büdös szót sem értettem a buszon vagy az utcán a beszélgetésekbôl. Felszabadított. Amikor visszajöttem, hogy na most én itt fogok élni, akkor iszonyúan megrémisztett, hogy basszus, hát azt sem értem mit beszélnek. Ma már értem, de ugyanúgy idegen vagyok.