a nagy víz

Kitaláltuk, hogy a hosszú hétvégén sokat fôzünk majd, elmegyünk sétálni a partra és találkozunk egy barátnômmel, aki a hétvégén Algarve-ban van és majd csinálunk mindenfélét. Vettünk sok rákot, amire Filipe receptjeihez volt szüksége és egy egész csirkét, ami az enyémhez. Plusz csoda-csokis kalácsot is terveztem sütni. Ehhez képest péntek este a portói jéghideg lakásban ültem 600 km utazás után. Gyertyafényben hallgattam, ahogy csöpögtek a cseppek a plafonról. Vitathatatlanul romantikus volt. 

Péntek reggel a Portimão-i kis otthonunkban lustálkodtunk az ágyban (itt nagypénteken van munkaszüneti nap), amikor csörgött Filipe telefonja. A rendôrség volt az, és éppen készültek behatolni a portói lakásba, ugyanis az alsó szomszéd beázott. A két albérlôsrác hazament az ünnepekre, így senki sem volt a lakásban, aki ajtót nyithatott volna. Végül a tûzoltók bemásztak az erkélyen keresztül. Ez a lakás két szintes és a felsô szinten van a mi régi szobánk, amibôl nyílik egy napozó erkély. Azért napozó, mert állig ér a fal és nem látni be. A víznek azonban valahol le kell folynia errôl a zárt területrôl. Építettek is egy 1 cm! átmérójû lefolyót. Ha nagyon esik, itt pedig nagyon szokott esni, akkor ez a kis lyuk nem bírja az iramot. Ráadásul most el is dugult valamitôl. A víz pedig utat keres magának. Végigáztatta a lépcsô falait és elárasztotta az elôszobát. Meg persze az alsó szomszédot. Mi azt az információt kaptuk, hogy nincs áram, a szomszéd elektromos rendszere is tönkrement és háborús állapotok uralkodnak. Így bedobáltunk pár játszós ruhát a bôröndbe és elindultunk Portóba. 

Amikor megérkeztünk, kikapcsoltuk az áramot. Volt áram, ahogy a szomszédban is volt. Az elôszobában tényleg állt a víz és a parketta is feljött egy részen, de sokkal rosszabbra számítottunk. Másnap már haza is jöttünk, de nem esett jól 1200 km-t utazni. 

Ma viszont csak azért is megcsináltam az elsô egész sült csirkémet és mennyei lett. A zöldségekbôl pedig csináltam szószt (gravy-t). Filipe-vel pedig megegyeztünk, hogy ez lesz a mi mindenkori nagybetûs vasárnapi ebédünk, mert mindenkinek kell egy vasárnapi menü. 

bürokrácia mesterfokon

Huh, sóhaj és miegymás. Remélhetôleg jópár hónapra letudtam most mindenféle hivatalos ügyet. A bürokrácia mindenhol borzalmas, de Portugáliában egyenesen elviselhetetlen. Az elején sokszor kaptam sikítófrászt, de mostanában már csak annyi van, hogy megvonom a vállam és mosolygok. Különösen azért érthetetlen a fejetlenség, mert az ország 3 millió aktív keresôjébôl 1 millió! közalkalmazott. Megsúgom, ez rengeteg. 

A procedúrám a Portugál Orvosi Kamarával kezdôdött. Hónapokon keresztül próbáltam információkat szerezni tôlük és mindig Filipe-vel mentem. De így sem sikerült, mindig mást mondtak. Aztán kiderült, hogy mi bizony egy olyan ügyintézôvel beszéltünk hónapokon keresztül, aki nem ért a külföldi ügyekhez és a legkevésbé sem kompetens. Kérdem én miért nem tudta a legelején azt mondani, hogy ez nem az én hatasköröm, szólok a kollégának? Na de a kedvencem az volt, amikor egy olyan igazolást kellett szereznem, hogy sohasem voltam tagja a Magyar Orvosi Kamarának és hogy sohasem folytattam orvosi tevékenységet otthon. Selinda szépen végigtelefonálta az Orvosi Kamarát, a Külügyminisztériumot, az EEHK-t (Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal). Ez  a legeslegkedvencebb hivatalnevem amúgy. Volt olyan hely, ahol az ügyintézô konkrétan elkezdett röhögni, amikor elmondtam, hogy mit szeretnék, és kivétel nélkül azt mondták, hogy ôk ilyet még nem hallottak. Szóval mindezt végigjátszottam, megszereztem az igazolást, Apostil-t tetettem rá (ez sem egy könnyû menet) és már csak le kellett fordíttatni. Ekkor pedig azt mondta nekem a hölgy (aki ért hozzá), hogy jaj hát olyan drága a fordítás, menjen el egy közjegyzôhöz és írjon egy nyilatkozatot arról, hogy kijelenti sosem dolgozott még orvosként. Na itt pislogtam, meg mosolyogtam és majdnem elordítottam magam, hogy ezt mi a fenéért nem voltak képesek mondjuk 3 hónapja mondani, mielôtt végigtelefonáltam volna fél Magyarországot és mielôtt kifizettem volna ezt a sok pénzt a dokumentumokra? Szóval ilyenek voltak. Borzasztó sok pénz, idô és idegeskedés van abban, hogy minden papírom el van intézve.

Ma le lett tudva a tartózkodási engedély is. Hiába EU, 3 hónapon túl hivatalosan tartózkodási engedély kell. Én eddig ezt elblicceltem, plusz 3 havonta hazajártam vagy nem. De mivel itt dolgozom, adózom, egészségbiztosításom van, így úgy gondoltam nem árt hivatalossá tenni a dolgokat. Így múlt héten elmentem a városházára. Elôtte természetesen interneten informálódtam, hogy mi szükséges. Megnéztem a hivatalos oldalakat, ahol ennyi volt írva: személyi igazolvány vagy útlevél, plusz munkáltatói igazolás. Szóval én odamentem a személyimmel és a munkaszerzôdésemmel. Az ügyintézô ribanc hölgy pedig mondta, hogy eleve Magyarország az mi? Unió egyáltalán? Ezután pedig mondta, hogy de az hagyján, hogy viszek szerzôdést, neki kell a bérpapírom is, meg kell neki a portugál személyi számom is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ugye mindez nem szerepel a honlapon és az ismerôseimtôl, akik ezt már megcsinálták, sem kérték egyiket sem). Na Filipe itt kezdett el kiabálni, úgy kikelve magából, ahogy még sosem láttam. A nô meg visszakiabált és kizavarta a helyrôl. Én meg fogtam a kis papírjaimat és eljöttem. Filipe-nél azt hiszem itt telt be a pohár a bürokráciával kapcsolatban. Ô ugye végigasszisztálta az utóbbi pár hónapot. Ma visszamentem, mert csak el kellett intézni. Filipe persze nem jött. Mosolyogtam a nôre és bemutattam neki minden papírt, amire szüksége volt. Erre rám nézett és azt mondta, hogy oké, de el kell mennem egy másik hivatalba, mert a portugál személyi számomon a portói címem szerepel és ez így nem maradhat. Mosolyogtam, nyeltem egyet és mondtam, hogy rendben. Visszamemtem a már elintézett papírral és elkezdte nézegetni a dokumentumaimat. Nem tetszett neki a személyim. Gondolom mert csak angolul és magyarul vannak rajta a dolgok. Az elsô reakciója az volt, hogy ez biztos új dokumentum, ô ezt nem ismeri, útlevelem nincs? Mosolyogtam továbbra is és mondtam, hogy EU állampolgár vagyok, el kell fogadnia a személyit és, hogy 2011-es a dokumentum. De folytatta, hogy ez akkor sem jó, mert nincs rajta az érvényességi idô. Megmutattam neki. Nem, ez akkor sem jó, mert nincs rajta a születési hely. Selinda mosolyog tovább és azt mondja, hogy igen, de az útlevélben sem szerepel. Azt hiszem több adat nem szerepel a személyin, amibe beleköthetett volna. Ezután következett a lakcím, amit ugye a másik hivatalban már átirattam. Nézegeti és azt mondja, hogy ez biztos Portimão-ban van? Ez biztos létezô cím? Mosolyom töretlen, igen ez egy új épület. De mióta létezik? Én január óta lakom itt, nem tudom. Az irányítószám biztos pontos? Igen, megkérdeztem a postán. Nincs több kérdésem, végeztünk.

Azt pedig elképzelni sem merem, hogy milyen lehet mindez azoknak, akik nem EU állampolgárok. Ismerek egy szerb lányt, akinek ráírták szó szerint a tartózkodási engedélyére, hogy harmadik világbeli országból jött. 

szem-fog

Az úgy töretént, hogy tegnap éppen úton voltunk az olcsó és rossz fogorvoshoz, amikor én rájöttem, hogy a bal szememmel rosszabbul látok, mint a jobbal. A bal mindig is rosszabb volt, nade a mûtét után nem kéne, hogy ez így legyen. Szóval azóta ideges vagyok. Persze tény, hogy még csak egy hét telt el, még gyógyul, alakul az egész és állítólag vizsgálatot is csak egy hónap múlva van értelme csinálni, de nem vagyok nyugodt. Próbálok pozitív maradni és remélem minden rendben lesz. Holnap azért megpróbálok beszélni egy szemésszel a kórházban.

A fogorvosra visszatérve pedig. Tegnap én úgy mentem vissza, hogy meglátom milyenek lesznek és ha bízom bennük, akkor elkezdem. Aztán annyira lazán vettek mindent és annyira nem voltak professzionálisak, hogy amikor mondták, hogy na akkor megrendeljük a fogszabályzót és akkor fizetni kéne, akkor én mondtam, hogy na nem. A hivatalos verzió az volt, hogy még gondolkoznom kell tényleg akarom-e, blabla. Basszus egy röntgent sem csináltak, semmit. Pedig az én esetem nagyon bonyolult. Állkapocsízületi problémákkal megspékelve. Voltam pár hete a drága fogorvosnál is, akirôl mindenki ódákat zeng. Tényleg szuper, csinált ezerféle vizsgálatot, fényképeket, röntgent és még sorolhatnám. Azt mondta elkészíti a kezelési tervet. Szóval most várunk. Jófej volt, mert csak a két röntgen árát kérte el. Az egyetlen aggasztó dolog az ára. Tripla annyi, mint a másik fogorvos. Az utóbbi idôben úgy voltam vele, hogy csak jövôre kezdem el, mert ki tudja hová kerülünk a következô évben. Át kell ezt még gondolnom.

Tegnap vettünk nekem sportcipôt. Ma pedig végre-valahára elmegyünk túrázni a partra. Csodaszép útvonalak vannak a sziklák tetején. Csak ne essen az esô, ahogy azt minden nap teszi.

Ez pedig életem elsô quiche-e. Spenótos, feta sajtos, baconös. Amit itthon találtam. A tészta még nem az igazi, de majd kitalálok valamit.

nagyváros

Nem vagyok nagyvárosi lány. Azt hiszem lassan elkezdtem ezt felfogni és elfogadni. Annak ellenére, hogy mindig is azt hittem, hogy az vagyok. Pedig nem. Nagyvárosban nôttem fel, nagyvárosban jártam egyetemre. Magyarországi viszonylatban egy durván kétszázezer fôs város szerintem nagynak számít. Imádtam Budapestet és imádtam Londont is. Minden percét élveztem az ottani életemnek. Nyüzsgés, rengeteg lehetôség és program. A nagyvárosokkal járó kellemetlenségek akkoriban még nem zavartak. Nem zavartak a tömegközlekedésen töltött órák, ahogyan a dugók és a tömeg sem. Aztán amikor Portóba kerültem elkezdett terhessé válni ez az egész. Nem csak az, hogy a reggeli csúcsforgalomban az egyébként 15 perces buszút általában egy órás volt, hanem a rengeteg lehetôség is. Szívesen elmentem egy-egy koncertre vagy vacsorázni, szerettem csavarogni is és felfedezni az óvárost, bejárni a csodaszép parkokat, kimenni az óceánpartra. De nagyon szerettem otthon is lenni. Fôzni vagy filmet nézni. Aztán elkezdett bûntudatom lenni, amikor nem mentem minden nap valahová. Azt éreztem, hogy itt vagyok és nem használom ki a lehetôségeket. Ez volt az elsô idôszak, amikor nyûgössé vált mindig menni valahová. Filipe sokat segített elfogadni mindezt,  mert ô imád otthon lenni. Néha túlsagosan is. Szóval ahogy telt az idô, elmúlt a bûntudat és csak jól éreztem magam. 

Tartottam egy kicsit attól, hogy milyen lesz Portimão-ban élni. Ilyen kisvárosban még sohasem éltem. Ahogy telnek a hónapok,  egyre inkább azt érzem, hogy simán tudnék itt élni hosszabb távon is. Tetszik, hogy öt perc alatt mindenhol ott vagyunk és hogy a tenger is itt van egy köpésre. A lakást végre belaktuk. Én pedig imádok fôzni, tenni-venni itthon és csak úgy lenni. Meg persze várjuk a jóidôt, mert ha itt esik, akkor tényleg semmit sem lehet csinálni.

Mostanában sokat beszélgettem olyanokkal, akik lisszaboniak, de már 10-15 éve itt élnek. Akiknek gyerekei vannak, mindenki azt mondta, hogy összehasonlíthatatlan az életszínvonaluk itt, a fôvároshoz képest. Nyugalom van, nincsenek dugók, sokkal több idejük jut mindenre és olcsóbb az élet. Programokat pedig itt is lehet szervezni. 

Azt vettem észre  az utóbbi idôben, hogy nem szeretek Budapesten lenni és Lisszabont sem szeretem. Nem tetszik a tömeg és az egész hely vibrálása. Április végén megyünk Londonba egy hosszú hétvégére. Kíváncsi vagyok milyen lesz. De egyre inkább azt érzem, hogy jövôre nem fogunk mi Lisszabonban élni.

anyák

Kisütött a Nap! Szóval elkezdtem nagyüzemben mosni. A lakásban egy hét alatt száradnak meg a ruhák, úgyhogy ki kell használni.

Ma rádöbbentem, hogy vannak ám elônyei annak, ha az ember nem beszél jól egy nyelvet. Például kimarad a pletykálkodásból. Sajnos a pletykák utolértek és elkezdtem megérteni ôket. Pedig milyen szép volt minden csámcsogás nélkül. Megtudtam, hogy az egyik doktornônek nemrég idegösszeroppanása volt, mert meghalt egy kis betege, plusz az egyik orosz rezidensnek megtálálták Portó mellett valahol a volt férjét. A holtteste felismerhetetlen volt, annyira összeroncsolódott. Kérdem én, ilyen információkra kinek van szüksége?!

Ma spenótos-ricottás canellonit fogok készíteni vacsorára. Újabb Jamie. Bár parmenzánt elfelejtettem venni, de ilyesmitôl nem szoktam kétségbe esni. Megvettem az alapanyagokat a sajttortához, de azt szerintem majd csak holnap készítem el. Pár napja tonhalas szendvicset vacsoráztunk és betettem a hûtôbe a maradék lilahagymát. Szóval várakozó állásponton vagyok. Sajttorta és a hagymaszagú hûtô nem nyerô páros.

Az elmúlt hetekben két fantaszikus anyával is találkoztam. Az egyikük angol és szívfejlôdési rendellenességgel született a kisfia.  Évek óta itt élnek és a kisfiúnak már öt mûtéte volt. Ismeri a portugálokat, tudja hogyan mûködik a rendszer és nem panaszkodik. Sôt, azt mondta, hogy Londonban sem kaptak volna jobb ellátást, mint itt. A kisfiú arra panaszkodott, hogy fáj a mellkasa, ezért jöttek az ügyeletre. De a hölgy teljesen nyugodt volt. Mondta, hogy már tudja mikor van baj és most csak biztos, ami biztos eljöttek. Egyébként esküvôszervezô. Persze nem portugáloknak, hanem angoloknak. Nagy divat tengerparton házasodni. (Igen, én is ott szeretnék!)

A másik édesanya portugál volt. A négyéves kisfiának valószínûleg epilepsziája van, ugyanis január óta jópár rohama volt. Lázgörcsökkel indult és az intenzív osztályt is megjárták már. A kisfiú rögtön az újraélesztô szobába került, nagy volt a sürgés-forgás. Végül pedig mesterségesen altatták, mert nem hagyott alább a görcsroham. Az anyuka pedig eközben pizsamában és mamuszban állt a szoba elôtt, de olyan is volt, hogy bement. Nem hisztizett, nem rendezett jelenetet, csak csendben morzsolgatta a könnyeit. Segített nekünk mindenben, amiben tudott. Fantasztikusan viselkedett. Kevesen tudnának ilyen nyugodtak maradni ebben a helyzetben. Tény, hogy ezek az anyukák már tapasztaltak a kórházi közegben és vészhelyzetben sem elôször volt a gyermekük, de akkor is. Le a kalappal. A kisfiút egyébként helikopter vitte végül Lisszabonba.

új köntös

Átöltöztettem a blogot, remélem Nektek is tetszik majd. Az egyik barátnôm azt mondta, hogy olyan, mintha azt akarnám sugallni, hogy fázom. Tény, hogy most mindenki színesbe öltözteti a blogját, a tavaszra várva. Én a nyarat várom és a nyár nekem világosságot, letisztultságot, fényt jelent. Fényt akarok, most!

A pattern-t ezen az oldalon találtam. Fantasztikusak a mintáik.

lasik

Megmûtötték a szememet tegnapelôtt. Szuper volt a klinika, szuper volt a szemészem. Nemcsak Budapestet, hanem a Balatont is ismerte, szóval egy szavam sem lehet. Lehet én akarok sokat, de azért szerettem volna tudni mikor mi történik velem. Nem tudom, hogy a tájékoztatás hiányában mennyire játszott szerepet az, hogy orvos vagyok, vagy az, hogy külföldi. A mûtét nem volt kellemes, de ki lehettett bírni. Utána viszont elég rosszul éreztem magam. Fájt a szemem és alig bírtam kinyitni, látni is alig láttam. Nem volt kellemes. Próbáltam aludni, de nem nagyon ment. Aztán egyszer csak alábbhagyott a fájdalom és elkezdett viszketni a szemem. Olyan volt, mintha érezném, hogy gyógyul a lefaragott szaruhártyám. Azóta pedig gyakorlatilag tökéletesen látok. Néha még nem pontosan fókuszál a szemem és ha pislogok, akkor szúró érzésem van, de ennyi az egész.

Nem maradtunk végül a hétvégére Lisszabonban, mert vigyázni kell a szememre, nehogy elkapjak valami fertôzést, nem mehetek füstös helyre, stb. Szóval tegnap hazajöttünk, de azért az IKEA-ba még bementünk ezt-azt venni. Filipe nagyon jófej volt és az ô ötlete volt, hogy vegyünk edényeket a konyhába. Úgyhogy vettünk végre egy szuper magas karimájú serpenyôt, amihez üveg fedô is van, plusz pite sütôt, hogy tudjak sajttortát és quiche-t sütni. Amikor a növényeket nézegettem azt vettem észre, hogy Filipe a kaktuszokat bámulja. Odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy szeretne-e egyet. Ô pedig mondta, hogy elôzô nap, amikor reggelit vett nekünk, látott a boltban kis kaktuszokat és akart venni egyet, mert megtetszett neki. Mondtam neki, hogy vegyünk akkor most, és lesznek neki is növénykéi. De ô ellenkezett, hogy nem, mert már így is elég növényünk van, és már egy csomó mindent összevásároltunk megint. Szóval a három kis kaktusz maradt. Aztán amikor a mini hot-dog-okat majszoltuk, eszünkbe jutott, hogy nem vettünk hosszabbítót, úgyhogy visszamemtem és elhoztam a kaktuszokat is. Filipe pedig nagyon örült.

Végre elültettem ma a magokat. 10 centis cserepet ugye sehol sem lehet kapni. Kiderült, hogy miért, hát azért mert eladták az összeset és a gyár majd csak áprilisban lesz kész a következô szállítmánnyal. Így én úgy döntöttem, hogy veszek kisebb cserepeket és ha kinô valami, akkor átültetem. Ha menôzni akarnék akkor azt mondanám, hogy palántázom. Szóval szurkoljon mindenki a magoknak!

esik esô, fúj a szél

Motiváció magamnak, hogy emlékezzek arra, hogy pár hét múlva ilyen lesz itt. A képet tavaly nyáron lôttem Algarve-ban. Jelenleg két hónapja esik az esô és fúj a szél (nagyon). A Nap néha kisüt két percre. Hétvégén pedig sosincs jó idô. A lakásban kabátban ülünk és három takaró alatt alszunk, mivel nincs fûtés. Szóval nagyon várom már, hogy elmenjenek a felhôk. 

I wonder

Szombaton összevesztünk kicsit Filipe-vel, így ô tüntetôleg elment focimeccsre. Legnagyobb meglepetésemre részegen jött haza. Teljesen olyanok vagyunk, mint a friss házasok a "pöttyös" könyvekben. Jaj nem is. Olyanok, mint a "csíkos" könyvekben. A csíkos szól a "nagylányoknak". Szóval amíg ô rákot ebédelt, drága bort, whiskey-t, sört és tequilát ivott, na addig én lesétáltam a legközelebbi tengerpartra. 3,5 km, ami nekem durván 35 percet jelentett. Nincs messze, de a legrövidebb út sokszor elhagyatott részeken vezet. Nem feltétlenül rossz környék. Vannak gyönyörû házak is, de a legtöbben télen nem lakik senki. Egy cigánykaraván mellett is eljöttem. Lakókocsi, lovak, autók, pont mint a Blöffben. Mások, mint otthon. 

Az idô nem volt a legoptimálisabb a sétához. Nagyon fújt a szél és el is volt borulva, de már nagyon szerettem volna lemérni a távolságot. Ültem  a homokban egy kicsit, néztem az óceánt, ittam egy kávét és hazaindultam, mert láttam a fekete felhôket. Az esô természetesen elkapott és pont egy olyan részen, ahol nem voltak házak és sehová sem tudtam behúzódni. Szóval bôrig áztam. Úgyhogy itthon forró leves, forró fürdô volt a program. 

Aztán betoppant Filipe a már említett állapotban. Mondtam neki, hogy igyon vizet és aludjon. Mert persze inni nem bír, és mindig rosszul lesz, ha félévente egyszer felönt a garatra. Végül hallgatott rám és elment aludni. Én pedig megnéztem a Searching for Sugar Man-t, ami egy dokumentumfilm egy zenészrôl. Engem teljesen elvarázsolt. Amikor Filipe felébredt az alkoholmámorból, el is meséltem neki az egészet. Hihetetlen történet. Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik képesek nehéz körülmények között is élvezni az életet és a maximumot kihozni mindenbôl. Én sajnos nem ilyen vagyok. Például az egyetem alatt ahelyett, hogy próbáltam volna kihasználni a lehetôségeket és kicsit élvezni az egészet, én csak túlélni akartam ezeket az éveket. És az én életem nagyon messze volt az igazán nehéz sorsoktól. Szóval ha ez eszembe jut, akkor mindig szomorú leszek és persze dühös saját magamra, úgyhogy igyekszem elkerülni ezt mostanában és a jelenben élni. Nekem nagyon bejön Rodriguez zenéje is.

Vettem oregánó, petrezselyem, piri-piri és levendula magokat. Hetek óta próbálok egyszerû mûanyag cserepeket venni, de egyszerûen sehol sem lehet kapni. Csak vaskos, nagy karimájú cserepek vannak, amik nem férnek bele a kaspóimba. Vettem viszont bazsalikom bokrot, aminek a felét már le is legeltem. A hétvégén két kedvenc Jamie receptet is fôztem. Az egyik sütôben sült csirkemell, spenótmártással és sült bazsalikomos paradicsommal, a másik pedig a híres Jamie pizza. Variáltam a feltéteken és csináltam chorizo-s, cukkinis, friss bazsalikomos pizzát is. Szóval erre ment el a bokor, illetve a csipegetésemre. Imádom a bazsalikomot magában is.

mostanság

Szaladnak a napok. Sok dolog történt az utóbbi idôben. Voltunk Portóban és megvolt a "Nagy IKEA Nap" is Lisszabonban. Azóta függönyt varrok, pakolok, virágot ültetek, takarítok. Kezd otthonos lenni a lakásunk. Remekül sikerült a bevásárlás és elhoztunk pár dolgot a portói lakásból is. Minden passzol a kis otthonunkba. Meg vagyok elégedve, na. Bár tény, hogy hetekig készültem és írogattam a listákat. Vettem piri-piri, petrezselyem, oregánó és levendula magokat is, szóval nagyon izgulok. Most már csak ki kell válogatnom a fényképeket az új képkeretekbe.

A kórházban minden nyugodt. Péntek óta a gyermekgyógyászaton vagyunk és mivel nem akarnak rólunk tudni az osztályon, így nem sokat dolgozunk. Imádom a gyerekeket, de a gyermekgyógyászatot sosem szerettem. Beteg, szenvedô gyerekeket látni nem túl vidám dolog. Engem egyébként szeretnek a gyerekek. Mindig mosolygunk és integetünk egymásnak a vadidegen babákkal is. Viszont fehér köpenyben és fonendoszkóppal már nem vagyok haver. A csecsemôk ellökdösik a kezemet, a nagyobbak pedig elkezdenek sírni, ha meglátnak az ajtóban. Szóval el vagyok keseredve. Ki kell találnom valamit!

Jövô hétvégén pedig újra Lisszabon. Szemmûtétem lesz. Mínusz 4,5-es a szemem. Szemüveg vagy kontaktlencse nélkül csak tíz centire látok az orrom hegyétôl. Régóta tervezem ezt a mûtétet. Filipe másfél éve mûttette meg a szemét és nagyon elégedett. Én is ugyanoda megyek, ahol ô volt. Most, hogy ilyen valóságossá vált az egész, elkezdtem egy kicsit félni izgulni.