Végre szombat. Már a második mosás megy és kitakarítottam a lakást. Egyre inkább az otthonomnak érzem ezt a duplexet. Helyre került a kis életünk is Filipe-vel. Hú az elsô héten nem állt túl fényesen semmi sem. Ma meg már ott tartottunk, hogy kérdezte mit segítsen, mert én vagyok az ô cicája (igen, ilyen szavakat tud magyarul) és ô mindent megcsinál, amit csak szeretnék. Valahogy az utóbbi idôben elfelejtettem, hogy mivel lehet ôt manipulálni motiválni. Ha nem morgok folyton, akkor megcsinálja a dolgokat. Lehet csak pár óra múlva, de megcsinálja. Türelem, kérem, türelem.
Megmondom ôszintén örülök, hogy vége ennek a hétnek. Pár nap ingázás után azt mondtam a jegypénztárban Faro-ban, hogy Faro-ba kérek egy jegyet a következôre. Amikor pedig a pénztáros bácsi megkérdezte viccesen, hogy melyik utcába, akkor ötször visszakérdeztem, mire leesett. Mindenesetre nagyon örülök, hogy sikerült a csere, mert ez iszonyú szívás lenne egy éven keresztül még akkor is, ha félúton laknánk. 8-ra értem haza és 10-kor már feküdtem is le, mert másnap is keltem hajnalban.
Csütörtökön szervezett nekünk az Orvosi Kamara vacsorát, és mint kiderült, más regióban ilyen nincs. Nagyon szeretnének minket itt tartani. Ó istenem milyen más is ez, mint otthon! Szóval volt puccos vacsora mindenféle finomsággal és már van egy kis bandám is Faro-ban. Részben a srácok a pilseni egyetemrôl, akikkel a múltheti vacsorán is ültünk, plusz egy nagyon aranyos lány Portóból. Ô Krétán volt erasmus-ozni és ott ismerte meg a cseh barátját, akivel azóta is távkapcsolatban élnek. Szóval velük voltunk egész este. És nagyon jófejek voltak ám, mert elmondták huszadjára is, hogy ôk tényleg nem tudják hogy csináltam, hogy így megtanultam egy év alatt portugálul. Én meg hallottam, hogy Filipe meg motyogta az orra alatt, hogy ô is egyetért. Ami nagy szó, mert az ô kis fejében él egy kép, hogy engem azzal lehet motiválni, ha folyamatosan piszkál. Pontosan ettôl a viselkedéstôl lesz világvége hangulatom. Két év után azt hiszem elkezdte ezt megérteni.
Tegnap már itt, Portimão-ban "dolgoztam". Kicsit megint hatodévesnek érzem magam. Állok, alig csinálok valamit, és árnyékként követek egy orvost. Bár nem panaszkodhatom, mert itt a mûtôk területén adnak kaját, kis uzsonnás dobozban. Ugye, hogy ne kelljen átvenni mindig a zsilipruhát vagy ami rosszabb, hogy ne járkáljanak ki zsilipruhában. Jaj mindig csak az ingyen kaján jár az eszem! Szóval altatásnál nyomkodtam a lélegeztetô ballont. Szegény beteg meg majdnem megfulladt, mert szarul csináltam. Plusz intubálasnál én nyomtam be a tubust a torkába. Jó volt. Ebéd után meg azt mondta nekem a kedvenc aneszteziológusom, hogy menjél innen, menjél le a tengerparta! Meg hogy használd ki, mert fogsz még dolgozni eleget. Szóval hazasunnyogtam.
Süt a nap, úgyhogy ma ebéd után elmegyünk megnézni Alvor-t. Csinálok majd képeket is. Mindenki azt mondja, hogy: - Figyeld meg, márciusban már mehetünk strandolni! - Igyekszem ezt elhinni és nem gondolni arra, hogy hány fok lehet a lakásban. Btw Filipe vett egy hôsugárzót és egy vízforralót. És mind a kettô jó és szép. Na milyen pasim van?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése