Úton vagyok hazafelé. A mai nap nagyon pozitív volt. Pláne, hogy semmiféle bürokratikus dologgal sem foglalkoztam. Egész nap Faro-ban voltam továbbképzésen. A többiek mind nagyon jófejek. Kezd fájni a szívem, hogy nem maradok itt. Az egyik lány felajánlotta, hogy aludjak a családja házában, hogy ne kelljen hajnalban kelnem. Mondta, hogy szülinapja lesz és lesz családi buli is meg minden, úgyhogy menjek. Szóval ilyenek a munkatársaim.
Gyalog mentem a kórházba az állomásról. 2 km és nagyon jól esett. Sütött a nap és megálltam egy kávézóban reggelizni. Délelôtt írtunk egy tesztet. El is keseredtem, mert nagyon sok szót nem értettem és idôm sem volt befejezni. Aztán délután úgy tartottak elôadást nekünk négy órán keresztül bakteriológiáról, hogy egy darab diát sem vetítettek. Végig arra gondoltam, hogy ez milyen szuper nyelvóra! Ráadásul a nô hadart. Kérdezték is a többiek, hogy értem-e, mert nagyon gyorsan beszél. És értettem. Kezd kialakulni az, ami az angollal is van, hogy a szöveghallgatás a legerôsebb készségem.
Volt szomorú momentuma is a mai napnak. Olyan sürgôsségi osztályt láttam, amilyet még soha. A Portimão-i sürgôsségin is nyeltem egy nagyot, amikor mondták, hogy a függönnyel elválasztott ágyakon maradnak sokszor a betegek napokig. Na de Faro-ban konkrétan elfüggönyözött ágyak sincsenek, hanem a folyosón állnak az ágyak egymás hegyén-hátán. Legalább 40 néni-bácsi feküdt a folyosón. Tény, hogy úgy beszéltek errôl, mint a kórház szégyenérôl és az is tény, hogy talán már ebben az évben átadják az új sürgôsségit, de én nagyon szomorú lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése