A vizsga sikerül és beléptem a portugál orvosi kamarába tegnap. Nagyon tetszik a pecsétszámom (itt matrica van, nem pecsét). A magyar is tetszett, de ez még annál is szebb. Ma pedig nekiállok leveleket írogatni barátoknak, akiket szégyenszemre elhanyagoltam. Persze ebben az is közrejátszott, hogy szégyelltem magam amiatt, hogy én még mindig nem dolgozom orvosként, sokan pedig már a rezidensképzésen is túl vannak. Ezt persze magamnak sem szerettem bevallani, emiatt halasztgattam a levélírást.
Filipe szülei, valójában az egész családja, nagyon édes volt az elmúlt hetekben. A vizsga elôtt felhívtak, támogattak, bíztattak, hogy minden rendben lesz. Tegnap is felhívtak, hogy gratuláljanak és elmondják, hogy mennyire örülnek annak, hogy sínen vannak a dolgaim.
Beszéltem Anyával is tegnap és mesélte, hogy beszélgettek az unokaöcséimmel. Anya mondta nekik, hogy milyen fontos nekem, hogy beszeljünk néha skype-on, mert ott vagyok messze és hiányoznak nekem. A nagyobbik pedig megszólalt, hogy: - De nincsen egyedül, mert ott van vele Filipe. - És még nincsen öt éves.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése