El sem hiszem, hogy véget ért a 2 és fél hetes nyaralás. Tegnap már dolgoztam és jól el is fáradtam. Pár napot Budapesten töltöttünk, ami éppen elég volt arra, hogy újra beleszeressek a városba. Nem tudtam betelni vele. Én sosem éltem még Budapesten, biztosan ez az oka. Egy nagyon kedves barátomnál voltunk, aki a tenyerén hordozott minket. A gépünk hajnalban ért be, így a délelőttöt átaludtuk. Amikor felkeltünk ebéd várt minket, plusz pár kör barackpálinka és házi meggylikőr. Filipe elment focimeccsre a barátommal, én pedig találkoztam egy barátnőmmel. A tűző nap és a sör meggylikőr megtette a hatását, én kellemes zsibbadásban töltöttem a napot. Találkoztam a barátnőm francia pasijával is, aki egy nagyon jófej fiatal srác. Jót beszélgettünk. Ô mondta, hogy szerinte már nem is vagyok igazi magyar, mert nincsen miről panaszkodnom.
Másnap összeszedtek minket a szüleim, és lementünk a Balatonra az egész családdal. A gyerekek rengeteget nőttek, a legnagyobb már iskolába megy, omg. Az unokahugim pedig egy tündér. A hét elején még bizonytalanul lépegetett, a nyaralás végére pedig már szaladt egyedül. Így megy ez. Annak ellenére, hogy utoljára 6 hónaposan láttam, engem rögtön elfogadott és barátságos volt. Filipétől félt egy kicsit az elején. Folyton bújt az ölembe, amikor meglátta. Egy idő után viszont kiderült, hogy csak incselkedik vele. Huncutan rebegtette a szempilláit. A fiúk pedig elkényeztettek. Folyton az én kezemet akarták fogni, mellém akartak ülni. Amikor főztem, úgy ízlett nekik, hogy hagytak egy kicsit a tányéron, hogy amikor az ebéd utáni alvásból felkelnek, újra ehessenek belőle. A négyéves unokaöcsim pedig Anyukám lelkére kötötte, hogy senkinek sem mondhatja el a nagy titkot, hogy ő szeret engem. Awww. Bobozni is voltunk, mert volt két esős napunk. A bobozást sem nekem találták ki. Nyuszi vagyok, ez van. A hatéves unokaöcsimmel mentem és megtiltotta nekem, hogy fékezzek. Szóval teljes sebességgel mentünk száguldottunk végig. Én majdnem meghaltam, az hatéves szája pedig fülig ért. Ki érti ezt?! Szóval így telt a balatoni nyár a családdal. Sok pancsolással, vizibiciklizéssel, lángossal, fröccsel, csapolt Edelweiss-al.
Tesómék mentek tovább a gyerekekkel Zalakarosra nyaralni, minket pedig a szüleim Budapesten hagytak. Volt még két napunk Isztambul előtt, amit ki is használtam arra, hogy barátokkal találkozzak. Zizu, aki Londonban él, pont a városban volt, így vele is el tudtunk tölteni egy kis időt. Kipróbáltuk a
Sziget Eye-t, de az az igazság, hogy a 360 bárból majdnem ugyanezt a kilátást kapod, és mindezt egy ital mellett. A 360-ban kétszer is voltam, először egy barátnőmmel, másodjára pedig Filipével romantikáztunk egy kicsit. Itt üzenem
Ilonkának, hogy úgy néz ki ugyanabban a rózsaszín felhőben lépegetünk, mert amikor kiléptem a liftből nekem is tátva maradt a szám. Megnéztük a
Pagonyt is, és ettünk a
Kazimirben, a
Soul Foodban, a
Padthai Wokbarban, és a
Szatyorban is. A Kazimirben a kiszolgálás pocsék volt, a kaja pedig felejthető. A Soul Food nagyon tetszett. A kiszolgáló srác nagyon jófej volt és az ár-érték arány verhetetlen. A Padthai szintén rendben volt. A Szatyor nagyon hangulatos, de a kaja borzalmas. Ja és én abszolút nem vagyok kajasznob, csak szeretek jókat enni.
El sem tudom mondani, hogy mennyire jó volt régi barátokkal találkozni. Nevetni sokat, beszélgetni és ha arról volt szó, együtt sírni. Vannak sajnos barátaim, akiket az utóbbi időben nagyon próbára tesz az élet, de szerintem fantasztikusan viselik és küzdnek a helyzettel.
Budapest rengeteget változott az elmúlt években, az egyik legcsodálatosabb város, ahol valaha jártam, bár nem vagyok egy nagy világutazó. Rögtön izgalomba is jöttem, hogy wow milyen jó lenne itt élni. A barátaim közelsége pedig csak hab lenne a tortán. Aztán amikor megláttam a repülő ablakából a
25 de Abril és a
Vasco da Gama hidakat, eltöltött a melegség. Azt éreztem, hogy hazaértem. Budapest viszont örök szerelem marad.
