tegnapi

Már megint alig aludtam valamit. Ideges voltam. Filipe ma előadást tartott a kórházban, és tudtam, hogy alig készült rá, mert sokat dolgozik az intenzív osztályon. Teljesen ki van cserélve egyébként. Mondtam is neki tegnap, hogy maradjon itt örökre, mert jól áll  neki. 12 órás ügyelet után hatalmas vigyorral az arcán jött haza. Először csinált centrális vénát és artériás kanült egyedül. Annyira jó látni a lelkesedését. A másfél év belgyógyászatot már nagyon nehezen viselte, borzasztó motiválatlan volt. 

Ma én is előadtam a tüdőgyógyászat osztályon. Több, mint egy órát vártam rájuk a belőtt kivetítővel, hangfalakkal, stb, mert videók is voltak az előadásomban. Ezt az osztályt nagyon szeretem egyébként, mert mindenki jófej, mindig jó a hangulat, és remek szakemberek. Az egyik lánynak mondtam, hogy kicsit izgulok, mert fél óra múlva el kell indulnom, hogy kivigyem az állomásra Filipét, mert megy haza az Azori-szigetekre. Ebből a fél órából pedig 18 perc lenne az előadásom. Valamit biztosan intézkedett, mert 10 percen belül megjelent az egész osztály kajás zacskókkal. Lementek ebédelni a büfébe, mert a főnök szokás szerint késett a megbeszélésről, de miattam feljöttek megebédelni. Én meg csak hümmögtem, hogy oké. Lenyomtam az előadást, tapsoltak nagyon, és agyba-főbe dicsértek. Nagyon cukik voltak tényleg. Bár gondolom az is javított a közhangulaton, hogy mindenki a szendvicsét majszolgatta közben. Gyorsan hazarohantam, hogy felvegyem Filipét, és így elérte a vonatot Lisszabonba. Onnan pedig taxival épphogy kiért a reptérre. Na ezért sem tudtam aludni. Tudom, hogy hülyeség ilyesmin stresszelni előre, de én már csak ilyen vagyok. 

Ekkor már délután három volt, én pedig csak egy joghurtot ettem egész nap. Kopogott a szemem az éhségtől, ilyen helyzetekben pedig mindig fast food kívános szörnyeteggé válok. Ma hagytam eluralkodni magamon a szörnyet, és elindultam a legközelebbi McDonalds felé. Igen ám, de a bejárat előtt megláttam a gyönyörű és szuper trendi nőgyógyász lányt, akit csak Barbie-nak hívok. Fenékig érő, tökéletesen belőtt haja van. Mindig ki van sminkelve. Mindig tökéletes az outifitje. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja a heti két-három 24 órás ügyelet mellett. Szóval Barbie éppen arra sétált egy másik szuper trendi kollégámmal, és erre én mit csináltam?! Fogtam magam, és átsunnyogtam a hátsó bejárathoz, hogy ne lássák, hogy hová megyek. A helyzet annyira nevetséges volt, hogy annak ellenére, hogy a vércukor szintem már veszélyesen alacsony volt, jót nevetgéltem saját magamon. A barátnőm is jót szórakozott rajtam, amikor délután elmeséltem neki. Azt hittem, hogy majd nagyon elégedett leszek a sok cukortól és zsírtól, de szarul érzem magam. Nyomott vagyok és fáj a hasam. Nesze neked fast food.

Az utóbbi napokban kívánós is vagyok, pedig sosem szoktam az lenni. A szagokat sem bírom úgy, mint ahogy szoktam. A héten például negyven percet ültem a rendelőben egy heroinistával, akinek borzalmas szaga volt. Állítólag már egy éve tiszta, de pár hete visszaesett. Próbált meggyőzni, hogy írjam ki táppénzre egy hétre, hogy bezárkózhasson otthon és leszokjon. Aznap nem ebédeltem, mert nem ment ki a szag az orromból. Mostanában azt sem bírom túl jól, hogy miután megvizsgálom a nőket, a nőgyógyászok megkérnek, hogy szagoljam meg a kacsát, hogy büdös-e a hüvelyváladék (ők is mindig megszagolják, biztos, ami biztos). Alapesetben ezen sem szoktam problémázni, de mostanában valahogy ettől is elmegy az étvágyam. Ha nem lenne most meg éppen, akkor azt hinném, hogy terhes vagyok. Az viszont jó hír, hogy egyre egykedvűbben nézem a szüléseket ügyeletben. Továbbra sem gondolom, hogy szép látvány, de már megbarátkoztam vele.

A hétvégén egyedül vagyok itthon. Filipe ugye otthon van, mert 90 éves a szupernagyija. Annyira imádom a nagymamáját. Magassarkút és nagy ékszereket hord mai napig, mindig vicces és nevetgél, süt-főz-takarít, és van egy hatalmas kertje saját csirkékkel. Filipe a kedvenc unokája, és így engem is nagyon szeret. Amikor először találkoztunk, végigkóstoltatta velem az összes házi likőrjét. 

Az a hétvégi tervem, hogy rendbe teszem egy kicsit a lakást, és elkezdem írni az idei szakdolgozatomat. Szeretnék strandra is menni, de olyan pocsék az idő, hogy kerülöm a beszélgetést a barátaimmal, akik egy hét múlva jönnek hozzánk nyaralni. Félek, hogy esetleg rákérdeznek az időjárásra. Bár egy hét alatt még minden jóra fordulhat.