busy bee

Borzasztó régen írtam utoljára. Igazság szerint levegőt venni is alig van időm. Éjjel-nappal a szakdolgozatot írom, munka előtt, után és néha közben. Ami azt jelenti, hogy a portugál központi statisztikai hivataltól töltök le adatokat; regionális jelentéseket, szabályzatokat, törvényeket, protokollokat olvasok; adatbázisokat gyártok, számolok, grafikonokat szerkesztek, és az egészségközpontokat értékelő statisztikai programot böngészem. Szóval szuper izgi. Még jó, hogy orvos lennék. Közben pedig kötelező és nem kötelező továbbképzésre járok, és igyekszem nem halálra idegesíteni magam azon, hogy a szakorvosképzésem vezetője hetente változtatgatja a követelményeket a szakdolgozathoz. A tútorom folyamatosan piszkál, és megjegyzéseket tesz mindenki előtt, hogy "időben el kellett volna kezdeni", meg hogy "na most végre rájöttél, hogy ez mekkora munkával jár", mintha egy rossz gyerek lennék, akinek a körmére kell nézni. Ja és közben persze rendelek is. A nővéreink pedig napi ötször megkérdezik, hogy miért ilyen gondterhelt az arcom. Mikor lesz már január?

De nem panaszkodom, mert vasárnap megyek haza. Haza haza. Már lassan egy éve nem jártam otthon. Nyáron csak a Balatonon és Budapesten voltunk. Egyedül megyek, aminek örülök is, meg nem is. Egyrészről jó, mert Filipével hazamenni mindig nagyon megterhelő. Igen, van ám átka annak, ha olyasvalakivel kötöd össze az életed, aki nem beszéli az anyanyelvedet. Főként amiatt, hogy nem tud kommunikálni a családommal. A szüleim csak magyarul beszélnek, ahogyan a bátyám és a felesége is. Az unokaöcsinek, aki most kezdte az iskolát, ki is adtam nyáron, hogy nincs mese meg kell tanulni angolul. Legutóbb is mondtuk neki, ő pedig azt válaszolta, hogy "de mi még nem beszélünk igazi dolgokról, csak olyanokat tanulunk, hogy egér". Ha barátokkal találkozom, akkor angolul kell beszélnünk, ami valljuk be, befolyásolja a beszélgetést. Pláne, hogy vannak barátaim, akik baromi ritkán beszélnek angolul, és keresgélik a szavakat. Senkinek sem kényelmes. Eddig kicsit bűntudatom volt amiatt, hogy így érzek ezzel kapcsolatban, de képzeljétek találkoztam 3 magyar lánnyal itt Faro-ban. Ketten már sok-sok éve férjnél vannak és ugyanabban a cipőben járnak, mint én, a család nem beszél idegen nyelveket. Mindannyian azt mondták, hogy sokkal jobban szeretnek egyedül hazajárni. Másrészt viszont, az utóbbi két évben egy éjszakánál többet nem töltöttünk külön. Nem baj, szokni kell ezt. Novemberben én megyek Lisszabonba egy hetes bőrgyógyászati kurzusra, utána pedig Filipe utazik Stockholmba konferenciára. 

És ősz van otthon. Az ősz a legeslegkedvesebb évszakom, jajj annyira várom. Anyukám szabadságon lesz, és mászkálunk szakdolgozatot írok majd kicsit. A hétvégére pedig lemegyünk tesómékhoz és a gyerekekhez. Apukám több, mint 1 év kihagyás után végre dolgozik, így ő nem tud jönni. Végül pedig pár nap Budapest is belefér majd a programba. Amúgy ma hajnal négykor felébredtem, mert azt álmodtam, hogy Apának stroke-ja volt, én pedig szépen szisztematikusan megvizsgáltam. Borzalmas volt. Aztán félálomban megbeszéltem magammal, hogy el kell nekik magyaráznom, ha hazamegyek, a stroke tüneteit. Azt hiszem kezd az agyamra menni a prevenció és az egészséges életre való nevelés. 

Szóval holnap még egy továbbképzés (mi más?), szombaton összepakolok, és irány Magyarország.