otthon

Nagyon vártuk már ezt a hetet. Izgatottan, aggódva, lelkesen és idegesen. Sok-sok elintéznivaló, találkozó és döntés várt ránk. Kezdésnek két napot a szüleimmel töltöttünk vidéken. Már másfél éve nem voltam otthon a szülővárosomban, és a Bükkben sem jártam, pedig imádom. Voltunk a Barlangfürdőben, amit továbbra is nagyon szeretünk, és meglátogattuk a hegyekben élő barátnőmet is. Most találkoztam először a másfél éves kislányával, aki egy kis tündér. Elképesztő, hogy gimiben osztálytársak voltunk, és neki már három gyereke van. A barátnőmék gyakorlatilag nem beszélnek angolul, így amíg én velük beszélgettem, addig Filipe a gyerekekkel játszott. Engem szeretni szoktak a kicsik, ami nem hátrány a szakmámban, de most a barátnőm kislánya bizalmatlan volt velem. Konkrétan rám se hederített. Filipe ölébe persze kéredzkedett, nyújtotta neki a kezét, szóval együtt sétálgattak. A kislányok imádják Filipét, bár ezen nincs mit csodálkozni.

A hét közepén felvonatoztunk Budapestre, és beindult az esküvő gépezet. Amikor belefogtam a szervezésbe, rögtön beláttam, hogy egyedül nem fog menni. Találtam egy szuper esküvőszervezőt, akibe az első skype beszélgetés után "beleszerettem". Az a helyzet, hogy én egy kicsit nagyon control freak vagyok, így az elején nehezen birkóztam meg azzal, hogy nem én csinálok mindent. Tudom, hatalmas problémáim vannak. Annyira gördülékenyen zajlott le ez a pár nap, hogy jobbat elképzelni sem tudtam volna. Meglett a ruhám, találkoztunk a pappal, a fotóssal, tolmácsokkal, dj-vel, és még sorolhatnám. Lementünk a helyszínre is a Badacsonyba, és csodaszép. A képeken is nagyon tetszett, de élőben awwww. Szóval most teljesen zen hangulatban vagyok az esküvővel kapcsolatban. Bár a kiegészített költségtáblát a napokban fogom megkapni. Úgy sejtem ez nem fog jót tenni a zen állapotnak.

Az utolsó előtti nap délutánját pedig a két unokaöcsimmel és az unokahugimmal töltöttük a Margit-szigeten. Tesómék csak azért jöttek fel Budapestre, hogy velünk találkozzanak. Természetesen az unokahugim is teljesen odavan Filipéért. A gyerekek nőnek mint a gomba, elképesztő komolyan. Filipe egy kicsit hamarabb elköszönt tőlük, mert focimeccsre ment az egyik barátommal. Én pedig elkísértem őket az autóig. Amikor elbúcsúztunk, a két és fél éves unokahúgom azt mondta, amikor átölelte a nyakamat, hogy "ugye holnap is jössz?". Én pedig majdnem elbőgtem magam. Amikor a fiúk születtek, még otthon éltem, és viszonylag gyakran találkoztam velük. A pici lány viszont már azután született, hogy kiköltöztem. A karácsonyi elválás is nagyon nehéz volt. Zokogva sírtam itthon, amikor megnéztük a videót, amin énekelt. Karácsonykor egy hétig voltunk együtt az egész családdal, és utána nagyon hiányoztak. A mostani találkozás a gyerekekkel megint felkavart bennem valamit, és a könnyeimmel küszködtem egészen az Árpád-hídig. Ott felszálltam a metróra és már mentem is  a blogger talira. 

A Castroban találkoztunk a lányokkal: Milonkával, Marcipánnal, és Miával. Nagyon vártam már ezt a találkozást, hiszen évek óta olvasom mindhármukat. Iszonyú jót beszélgettünk mindenféléről. A bónusz pedig Pilla volt, aki pont akkor érkezett, amikor Miának mennie kellett. A lányok még annál is jobb fejek, mint amilyennek a blogjuk alapján tűnnek. Kár, hogy nem élünk egy kicsit közelebb egymáshoz. Köszönöm még egyszer az estét, szuper élmény volt.

Ui: Arra gondoltam, hogy a következő blogtali itt legyen!