tegnapi

Már megint alig aludtam valamit. Ideges voltam. Filipe ma előadást tartott a kórházban, és tudtam, hogy alig készült rá, mert sokat dolgozik az intenzív osztályon. Teljesen ki van cserélve egyébként. Mondtam is neki tegnap, hogy maradjon itt örökre, mert jól áll  neki. 12 órás ügyelet után hatalmas vigyorral az arcán jött haza. Először csinált centrális vénát és artériás kanült egyedül. Annyira jó látni a lelkesedését. A másfél év belgyógyászatot már nagyon nehezen viselte, borzasztó motiválatlan volt. 

Ma én is előadtam a tüdőgyógyászat osztályon. Több, mint egy órát vártam rájuk a belőtt kivetítővel, hangfalakkal, stb, mert videók is voltak az előadásomban. Ezt az osztályt nagyon szeretem egyébként, mert mindenki jófej, mindig jó a hangulat, és remek szakemberek. Az egyik lánynak mondtam, hogy kicsit izgulok, mert fél óra múlva el kell indulnom, hogy kivigyem az állomásra Filipét, mert megy haza az Azori-szigetekre. Ebből a fél órából pedig 18 perc lenne az előadásom. Valamit biztosan intézkedett, mert 10 percen belül megjelent az egész osztály kajás zacskókkal. Lementek ebédelni a büfébe, mert a főnök szokás szerint késett a megbeszélésről, de miattam feljöttek megebédelni. Én meg csak hümmögtem, hogy oké. Lenyomtam az előadást, tapsoltak nagyon, és agyba-főbe dicsértek. Nagyon cukik voltak tényleg. Bár gondolom az is javított a közhangulaton, hogy mindenki a szendvicsét majszolgatta közben. Gyorsan hazarohantam, hogy felvegyem Filipét, és így elérte a vonatot Lisszabonba. Onnan pedig taxival épphogy kiért a reptérre. Na ezért sem tudtam aludni. Tudom, hogy hülyeség ilyesmin stresszelni előre, de én már csak ilyen vagyok. 

Ekkor már délután három volt, én pedig csak egy joghurtot ettem egész nap. Kopogott a szemem az éhségtől, ilyen helyzetekben pedig mindig fast food kívános szörnyeteggé válok. Ma hagytam eluralkodni magamon a szörnyet, és elindultam a legközelebbi McDonalds felé. Igen ám, de a bejárat előtt megláttam a gyönyörű és szuper trendi nőgyógyász lányt, akit csak Barbie-nak hívok. Fenékig érő, tökéletesen belőtt haja van. Mindig ki van sminkelve. Mindig tökéletes az outifitje. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja a heti két-három 24 órás ügyelet mellett. Szóval Barbie éppen arra sétált egy másik szuper trendi kollégámmal, és erre én mit csináltam?! Fogtam magam, és átsunnyogtam a hátsó bejárathoz, hogy ne lássák, hogy hová megyek. A helyzet annyira nevetséges volt, hogy annak ellenére, hogy a vércukor szintem már veszélyesen alacsony volt, jót nevetgéltem saját magamon. A barátnőm is jót szórakozott rajtam, amikor délután elmeséltem neki. Azt hittem, hogy majd nagyon elégedett leszek a sok cukortól és zsírtól, de szarul érzem magam. Nyomott vagyok és fáj a hasam. Nesze neked fast food.

Az utóbbi napokban kívánós is vagyok, pedig sosem szoktam az lenni. A szagokat sem bírom úgy, mint ahogy szoktam. A héten például negyven percet ültem a rendelőben egy heroinistával, akinek borzalmas szaga volt. Állítólag már egy éve tiszta, de pár hete visszaesett. Próbált meggyőzni, hogy írjam ki táppénzre egy hétre, hogy bezárkózhasson otthon és leszokjon. Aznap nem ebédeltem, mert nem ment ki a szag az orromból. Mostanában azt sem bírom túl jól, hogy miután megvizsgálom a nőket, a nőgyógyászok megkérnek, hogy szagoljam meg a kacsát, hogy büdös-e a hüvelyváladék (ők is mindig megszagolják, biztos, ami biztos). Alapesetben ezen sem szoktam problémázni, de mostanában valahogy ettől is elmegy az étvágyam. Ha nem lenne most meg éppen, akkor azt hinném, hogy terhes vagyok. Az viszont jó hír, hogy egyre egykedvűbben nézem a szüléseket ügyeletben. Továbbra sem gondolom, hogy szép látvány, de már megbarátkoztam vele.

A hétvégén egyedül vagyok itthon. Filipe ugye otthon van, mert 90 éves a szupernagyija. Annyira imádom a nagymamáját. Magassarkút és nagy ékszereket hord mai napig, mindig vicces és nevetgél, süt-főz-takarít, és van egy hatalmas kertje saját csirkékkel. Filipe a kedvenc unokája, és így engem is nagyon szeret. Amikor először találkoztunk, végigkóstoltatta velem az összes házi likőrjét. 

Az a hétvégi tervem, hogy rendbe teszem egy kicsit a lakást, és elkezdem írni az idei szakdolgozatomat. Szeretnék strandra is menni, de olyan pocsék az idő, hogy kerülöm a beszélgetést a barátaimmal, akik egy hét múlva jönnek hozzánk nyaralni. Félek, hogy esetleg rákérdeznek az időjárásra. Bár egy hét alatt még minden jóra fordulhat.

best friends

Fantasztikus volt ez a hét. A barátnőm múlt hét pénteken érkezett Londonból. Eredetileg német, magyar gyökerekkel, de már több mint tíz éve Londonban él. Az első londoni munkahelyemen ismertem meg nyolc éve (omg). Ő tanított meg arra, hogy hogyan kell az éttermi kávékat elkészíteni. Mindenki életében vannak nagy találkozások. A miénk ilyen volt. Első perctől fogva olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Két hét ismeretség után elhívott a Wembley arénába Damien Rice koncertre, mert kapott két jegyet a születésnapjára. Amikor visszamentem Londonba a nyárra dolgozni, együtt laktunk. Ez azt jelentette, hogy egy ágyban aludtunk három hónapig. Vicces volt, mert akkoriban németet tanított, így reggel korán kelt, este korán feküdt. Én egy bor bárban dolgoztam, így amikor hazaértem már aludt, reggel pedig hamarabb indult munkába. Így történt, hogy néha napokig nem beszéltünk, hiába aludtunk egy ágyban. Igen, ez is London.

Janks az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Tele van energiával, hatalmas szíve van, vicces, kreatív. Az a típus, aki mellett élmény minden perc. Szabadúszó filmvágóként dolgozik. Nagyon büszke vagyok rá, mert nagyon keményen megdolgozott ezért. Beszél egy kicsit portugálul brazilul is, mert volt egy brazil pasija, akivel itt Algarve-ban és Brazíliában is éltek. Filipével nagyon viccesek, amikor elkezdenek brazil akcentussal beszélgetni. Imádom őket. Olyan érzés volt, mintha egy családtag jött volna hozzánk. Janks is pont ezt mondta, hogy teljesen felszabadult velünk. Olyan, mintha hazajött volna.

Múlt hétvégén elmentünk túrázni ide, ahol én már többször és jártam, és még mindig lenyűgöz. Vasárnap pedig elmentünk a Ilha de Deserta-ra. Ez egy lakatlan sziget, ahol csak egy étterem van, és amit csak hajóval lehet megközelíteni. Alig voltak a szigeten, igazi felüdülés volt a túlzsúfolt partszakaszok után. Sétáltunk egy nagyot, utána pedig süttettük a hasunkat a napon. Ezeket a képeket az új Pentax gépünkkel lőttük.

Janks azt mutatja, hogy januárban Brazíliába megy

a sziget lagúnás oldala

Filipe és Janks mennek a tenger felé, fejükön kagyló

Filipe cigánykerekezik

a sirályok, akik olyanok, mint a gonosz emberek

lakatlan sziget

Hétköznap, amikor sokáig dolgoztam és csak vacsorára értem haza, mindig meleg étel várt, mert Janks főzött nekünk. Egy előadást is letudtam a héten, szóval produktív volt tényleg ez a hét. Az utolsó három napban nem voltak délutáni rendelések, így minden nap együtt ebédeltünk a parton. A délutánokat pedig homokban sétálással, napozással, és úszással töltöttük. Mondtam is Janks-nak, hogy sokkal gyakrabban lemehetnék a partra, akár munka után is. Az Ilha de Faro nevű partszakasz mindössze tíz perc a lakásunktól kocsival. Nyáron rengetegen vannak. Elviselhetetlenül sokan, a forgalom is iszonyú, dugók, stb. Szeptembertől viszont nagyon kellemes. Janks bodyboard órákat vett egy jófej helyi sráctól. aki ugyanezt mondta. Az ő nyara most kezdődik. Megnéztem Janks egyik óráját. Fotózni is próbáltam, de az iphone borzalmas a zoomolásban. Az óra elején beszélgettem egy kicsit, a másik szörfoktató sráccal. Tőle tanultam, hogy a hullámok mindig hetesével jönnek. Mutatott kis kagylókat is a homokban, amiket meg lehet főzni, és elmondta, hogy ő hogyan készíti. Tény, hogy egy-két óra kikapirgálni őket a homokból, de megéri. Megy a bakancslistára egyértelműen. Ahogy a bodyboard és a stand up paddle is. Egy gond van csak. Az, hogy a szemem szörnyen érzékeny a sós vízre. Ráadásul Algarve-ban nagyon sós az óceán. Az oktató srác azt mondta, hogy nincs kifogás, úszószemüvegben is lehet bodyboardozni. 

Csütörtök és péntek este is a városban vacsoráztunk. Az volt a terv, hogy elmegyünk valamerre bulizni. Csütörtökön annyira halott volt a város, hogy éjfélkor feladtuk. Pénteken végül beültünk egy italra egy hangulatos helyre, ahol szuper élőzene szólt. Egy srác és egy lány játszottak számokat a 90-es, és a 2000-es évekből. Abszolút a mi korosztályunk. Azt viszont továbbra sem tudom elviselni, hogy a jogszabályokra fittyet hányva, továbbra is engedik a dohányzást zárt helyeken. Elmentünk egy táncolós helyre is, ahol mindenki 16 éves volt. Faroban sajnos csak ilyen helyek vannak. Mi voltunk az egyetlenek, akik igazán jól érezték magukat. Néztem ezeket a kamaszokat. Egyik lábukról a másikra álldogáltak, mint akik éppen fogorvosnál vannak. Gondolom vigyázni kell a tökéletes sminkre, ruhára és hajra. Nem értem én ezt. Hazafelé leszólított minket egy öt-hat fős fiúcsapat. 20 éves erasmusosok voltak, és azt hitték mi is azok vagyunk. Janks 34, én 31 leszek novemberben. Vissza kellett fognom magam, hogy ne öleljem meg mindegyikőjüket. Mennyire cukik már! Másnap reggel korán keltünk, mert Janks gépe reggel ment. Kivittem a reptérre, és mind a ketten nagyon szomorúak voltunk. Ahogy megöleltük egymást, azt mondta, hogy olyan, mintha a testvére lennék, és hogy gyorsan elbúcsúzik, mert el fogja magát sírni. Most láttam először könnyeket a szemében. 

Annyira jó volt ez a hét. A hatalmas beszélgetésekkel, a sok óceánparttal, a házi mojitókkal, a sok vegetáriánus kajával. A külföldi életben nagyon könnyű elveszíteni az identitásunkat. Próbálsz beilleszkedni, új szokásokat felvenni, új barátságokat kötni, új nyelven beszélni. Lehet én vagyok gyenge, de néha elfelejtem ki vagyok. Természetes dolog, hogy rengeteget változunk, de fontos emlékezni arra, hogy honnan jöttünk, és hogy milyen út vezetett idáig. Borzasztó sablonosan hangzik tudom, de egyre inkább érzem, hogy mennyire igaz. Azt hiszem, hogy a barátságok terén sok kompromisszumot kötök, amióta itt élek. Egyelőre még kicsi a szociális hálóm. Ugye itt nincsenek gyerekkori, egyetemi, családi barátaim. Igyekszem megbecsülni azt, ami van, de ez nem jelenti azt, hogy nem látom a hiányosságokat. Ezen a hétvégén azt éreztem, hogy újra megtaláltam önmagam. Igen, és nagyon hiányoznak az igazi, régi barátaim, akikkel kapcsolatban nincsen szükség kompromisszumokra.