once upon a time...

Borult és nyálkás decemberi nap volt. Mégis izgatott voltam, mert tudtam, hogy egész nap csavarogni fogunk Budapesten. Sokáig nyújtózkodtunk a meleg lakásban, mielőtt elindultunk ebédelni a Mazel Tovba. Már nagyon kíváncsi voltam a helyre, mert az egyik kedves barátnőm pasija tervezte a belső terét. Szuper volt a kaja, szuper volt a rozé bor és a hangulat is. Pont ráláttam a mosdóra, így megcsodálhattam azt is, ahogyan Ganxta Zoli igazítgatja a tincseit és a láncait a tükör előtt. Nem tudom, nekem sosem volt még hiú pasim. Filipe néha, amikor rohanunk éppen valahová szemrehányóan megjegyzi, hogy még arra sem volt ideje, hogy belenézzen a tükörbe. Ilyenkor mindig megnyugtatom, hogy ne aggódjon, tükör nélkül is nagyon szép. 

A Mazel Tov után elindultunk a Sziklakórházba, és pont lekéstük a buszt. Egy darabig vacilláltunk, hogy mi legyen, mert már későre járt, és várt minket a vacsoraprogramunk is. Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk, mert Filipe nagyon szerette volna megnézni. Az ő ötlete volt egyébként, én azt sem tudtam, hogy létezik. Ácsorogtunk egy kicsit ölelkezve a buszmegállóban. Szuper romantikus volt tényleg, sosem csinálunk máskor ilyesmit. Ölelkezni szoktunk, buszmegállóban ácsorogni már ritkábban. Felsétáltunk egy meredek, hangulatos lépcsősoron a Sziklakórházhoz, és éppen beestünk egy induló csoportba. Imádtuk az egészet. Lenyűgözött a hely, és az ott dolgozó emberek története, a régi orvosi műszerek. Honvágyat éreztem, vagyis inkább azt, hogy tartozom valahová, hogy igen, ez az én történetem is. Egyszer majdnem elbőgtem magam. Azt éreztem, hogy ezer szállal kötődöm ide, és ilyet már nagyon régen nem éreztem. Amikor kifelé jöttünk, az egyik ott dolgozó lány odaszólt egy másiknak, hogy "ez a srác milyen szép". A másik pedig azt válaszolta neki, hogy "a leghelyesebbekkel úgyis csak a baj van". Körbenéztem, és Filipe volt az egyetlen pasi a környéken, szóval tényleg róla beszéltek. Ránéztem Filipére, és konstatáltam, hogy igazuk van. Tényleg nagyon helyes pasim van. Portugálul beszéltünk, ami első hallásra egy fura nyelv. Valószínű ezért nem gondolták, hogy magyar vagyok. Én nagyon vigyorogtam, Filipe pedig értetlenkedve nézett rám. Kint persze elmeséltem neki, hogy mi történt. Röhögött ő is. 

Volt még egy kis időnk a vacsora előtt, így sétálgattunk a szépen kivilágított utcákon kéz a kézben. Hülyeség, de úgy izgultam, mint egy első randi előtt. Filipe a Costesbe vitt vacsorázni. Amikor megérkeztünk a pincérek sorfalat álltak, ami nagyon mókás volt. Ahogyan az is, hogy minden ételt megelőzött egy 5 perces monológ arról, hogy mi van a tányéron. Az egyik pincérünk egy szlovák srác volt, aki egy darabig Lisszabonban élt, így portugálul is beszélgettünk vele. Amikor kihozták az első ételt, én csak bámultam a tányérra. Mondtam Filipének, hogy ez annyira szép, hogy nincsen szívem megenni. Műalkotás volt komolyan. A desszertem például a "séta az erdőben" nevet viselte, és folyékony nitrogén ágyon érkezett.

A vacsora után lementünk a Duna-partra, és a Szabadság hídtól lesétáltunk a Parlamentig. Éppen a Lánchídon andalogtunk, amikor Filipe fogta magát, és letérdelt elém gyűrűvel a kezében. Annyira édes volt. Látszott rajta, hogy nagyon izgul. Egyébként már akkor gyanút fogtam, amikor leértünk a Duna-partra, mert furán viselkedett. Utólag elmesélte, hogy az eredeti terve az volt, hogy a Városligeti jégpályán kéri meg a kezemet, de aznap zárva volt egy rendezvény miatt. Így csak másnap mentünk korcsolyázni, ő viszont már nem akarta halogatni a lánykérést. Mondta, hogy nagyon nehéz volt a logisztika. Például a gyűrűt egy vastag zokniba dugta el a bőröndbe, hogy ne találjam meg. Mennyire cuki már?! Nagyon meglepett Filipe, mert általában nem túl jó az ilyesmiben. A meglepetéseket például nem tudja magában tartani. Legtöbbször pedig egyáltalán nem készül semmivel. Most viszont egy egész napos tervet készített, és annyira szép volt az egész. Miután hazaértünk, hajnalig iszogattunk a barátaimmal, akiknél megszálltunk. Ja és persze igent mondtam. Nyáron esküvő!